Beköltöztünk – avagy a Norvég Banda új élete a Vendvidéken

Kedves Olvasóm!

Holnap lesz napra pontosan két hónapja, hogy végleg eljöttünk Nagykovácsiból*, fogtuk a norvég erdeik apraját és nagyját, és elköltöztünk az ország legnyugatibb pontjára.
Milyen volt? Borzalmasan nehéz. Valójában, ha visszagondolok arra a néhány hétre, nem is értem, hogy éltük túl az egészet. Annyira feszített volt a tempó és annyira kilátástalanul sok a feladat… Olyan napjaink voltak, hogy nem hiszem, hogy mégegyszer végig tudnánk csinálni. Persze  nem volt más választásunk, át kellett adni a házat Nagykovácsiban az új tulajdonosnak, nagyon kevés időnk volt, így aztán minden energiánkat bele kellett tenni, hogy sikerüljön időben teljesíteni, amit vállaltunk.

Borzasztóan hálás vagyok, mert igazából minden jól ment, és rengeteg segítséget kaptunk. Enélkül nem sikerült volna. A családunk és a barátaink időt, energiát és pénzt nem kímélve, legtöbbször néhány órányi alvással, emberfeletti erővel segítettek minket, amit nem tudom, valaha meg tudunk-e hálálni majd. Az utolsó héten hatszor tettük meg akár pár óra alvás után a 3,5 órás utat a két hely között, mind fizikailag, mind lelkileg nagyon megterhelő volt az egész. Persze a legnagyobb és legizgalmasabb feladat a cicák átköltöztetése volt.

A konkrét költözést egy hét alatt vezényeltük le, és az utolsó napok hajrái előtt voltak már olyan kalandos napok, amikre azért mindig emlékezni fogunk. Az első forduló, amiben Évi és Zoli segítettek, nemcsak pakolással, de a saját autójukkal, nekem azért volt emlékezetes, mert előtte nap volt a 30. általános iskolai osztálytalálkozóm. Ami remekül sikerült, csak hát fárasztó volt… elmentem korán reggel Somogyba kocsival – ami azért 260 km, majd ott töltöttem a napot – réglátott barátnőkkel és a régi osztálytársakkal, tánc, móka nevetés, volt minden, és aztán alvás nélkül indultam is haza valahogy hajnali egy után.

Otthon aludtam 1,5 órát, és keltem, mert jöttek is Éviék.
Szóval így indult, és valahogy később is ez a feszített tempó jellemezte a napjainkat.

De szerintem éppúgy emlékezetes lett  a második fuvar Krisztivel és Rolival, amikor is a teherautó – benne irtózatos mennyiségű szétbontott kennelanyaggal és a cuccaink egy részével – úgy döntött, hogy ő ugyan a János hegyere, ahol most lakunk, nem jön fel. Így személyautókkal kellett az amúgy is brutál fárasztó és hosszú nap éjjelén felhordani az összes cuccot a teherautóból. Órákig tartott…
Akár egy önálló könyv is készülhetne belőle, ha mind le akarnám nektek írni az elmúlt fél évünket onnét, hogy eldöntöttük, hogy elköltözünk, de most ettől megkíméllek benneteket.

 

 

A kandúroknak egy kennel készült el a költözésükig, úgy, hogy a költőzésük előtti éjjelen még éjfélkor a zuhogó esőben dolgoztak rajta a fiúk. A cicákat két körben szállítottuk. Az első kör volt az enyém. Mindenre szigorú menetrend volt, amit persze  nem mindig tudtunk tartani.
Az volt a terv, hogy Szabi pénteken hazajön Nagykovácsiba. Ő és néhányan már az új lakhelyünknél készítették a kennelt, én közben otthon dobozoltam hajnalba nyúlóan a házat.
Úgy volt, hogy közösen elmegyünk a bérelt teherautóért, aztán hajnalban, amikor a barátaink megérkeznek a saját teherautójukkal, akkor ők elkezdenek pakolni, én meg elindulok a három kandúrral és Tigrissel, a házicicánkkal, aztán Szabi és a barátaink is indulnak majd, amint bepakoltak. Viszont nem csak pakolni kellett volna, hanem még a lányok és a fiúk régi kenneljét is szétszedni.
Szóval volt feladat bőven.
A kocsimban rossz a klíma, így még a nagy meleg előtt le akartam tudni a hosszú utat. Igen ám, de Szabi szólt délután, hogy nem tudott elindulni, mert nem készül el a kennel, muszáj még maradnia dolgozni a többiekkel, oldjam meg a teherautót nélküle, majd jön, ahogy tud. Szuper. Szerencsére a kedves szomszédunk eljött velem este, és hazavezette a teherautót, én meg jöttem a saját kocsival. Egyedül nem tudtam megoldani, hiszen hajnalban nekem kellett a saját autóm, nem hagyhattam ott a teherautó bérlős helyen.

Utána folytattam a pakolást. Iszonyú fáradt voltam, és tudtam, hogy aludnom kéne, mert nem szoktam sokat vezetni, és megterhelő lesz amúgy is, nemhogy elegendő alvás nélkül. Régóta, és jól vezetek, viszont hosszú utakon mindig Szabi vezet, én sajnos képtelen vagyok tájékozódni, GPS-szel is simán eltévedek, hiába jártam már ezen az úton többször, higgyétek el, semmit sem jelent, totál ismeretlen tud lenni minden.
Tudom, hogy gáz, de így van, és így igazából a pályán való vezetésben sincs túl nagy gyakorlatom.
Szóval izgultam.
Az út miatt, a vezetés miatt, az egyedüllét miatt, azon, hogy hogy fogják viselni a kandúrok az utat – a háromból kettő utál utazni, és hát Tigris csak hab a tortán, aki az ivartalanítása  – tehát cirka 10 éve  – nem volt boxban. Leginkább Tigi miatt voltam ideges, aki kijárós cica, és bár normálisan a napja nagy részét otthon szokta tölteni és bent szokott aludni, de az elmúlt napok őrületei, a sok történés, idegen emberek, jövés-menés pakolás megviselték, és nem nagyon jött haza. Izgultam, hogy nem lesz otthon, hogy nem tudom betenni a boxba, ugyanis utálja, ha felveszem, és így tovább.

Hajnali három felé feküdtem le – vagyis dőltem el a kanapén, hiszen az ágyakat már előző fuvarokkal elszállítottuk. Szabi írt, épp ahogy elaludtam volna, hogy úton van, de annyira fáradt, hogy meg kell állnia pihenni, mert nem tud vezetni így. De majd érkezik. Hatra jöttek reggel a barátaink, így nekem két óra alvás után kelnem kellett. Szabi is akkor jött, annyira fáradt volt, hogy lefeküdt a kanapéra, és elaludt. Ott pakoltunk mellette, de erre sem ébredt fel.

Én a hajnali fuvart el is engedtem, mert kellett a segítség a két teherautó bepakolásához. Az időjárás jelentés esőt ígért, így nagyon igyekezni kellett. Később Szabi is felkelt, az egyik kocsit fullra pakoltuk, jöhetett a másik. Közben megérkeztek az utcából a kedves szomszédaink-barátaink, hogy segítsenek kennelt bontani, bepakolni. A fiúk kint feszültek voltak, nem volt már hova elbújniuk a kennelben, amit épp mellettük bontottak szét – bemenni már nem tudtak sehova, így éreztem, hogy muszáj lesz indulni velük. Egyre jobban esett… Szabit kértem, hogy állítsa be nekem a telefonon az utat – de a telefonommal történt valami, konkrétan resetelt magából mindent valami éjszakai frissítés okán – net sem volt rajta, és úgy általában semmi.
Márpedig én GPS nélkül soha nem fogok odatalálni, azzal is félő, hogy alig. Ezzel szórakoztunk egy kicsit, így ha már nem lettem volna épp elég fáradt és ideges, ez feltette az i-re a pontot. És még hátra volt a fiúk és Tigris betessékelése a boxokba. Tigris – hála! – épp hazasétált, ami kész csoda, mert esett is és sokan is voltak, zaj is volt, de szépen megfogtam és egyszerűen betettem a hordozóba. Magam sem hittem el, hogy ez ilyen könnyen ment. (Végülis valami nekünk is mehet könnyen, nem?)

Mentem hátra a fiúkhoz. Minden fiút külön boxba akartam rakni, egyrészt, hogy nehogy összevesszenek, másrészt meg mert Masek és Teu is egyből betojnak, ha utazniuk kell. Mindkettő feszült és világgá megy, ha meghallják a hordozó hangját, így izgultam, mert már amúgy is idegesek voltak a körülményektől.

Masekot simán betettem, és valójában Teu is könnyen ment. De Jaime, aki amúgy olyan mint egy kezes bárány, felmászott a kennelben amilyen magasra csak tudott és nem volt hajlandó lejönni. Létrán szedtem le, és tettem a boxba, és azért amikor a 8-9 kilós macska ezt nem akarja – akkor van benne erő bőven. De megvoltak mind, el sem hittem – már csak indulni kellett. Szabi elhelyezte nekem a kis kocsimban a hordozókat, a három fiú ment hátra, Tigi jött mellém az anyósülésre, a minden más fellehető helyre még bepasszíroztunk néhány dobozt, ezt-azt, szóval igazán izgalmas látványt nyújtottam. Az eső egyre jobban esett, de indulni kellett, mert hosszú volt az út. Minden igazán szépen ment – amíg le nem értem a hegyről… még a faluból sem értem ki, amikor a két fiú már összetojta a hordozót. Levegőt is alig kaptam a szagtól. Tigi közben éktelen óbégatásba kezdett, földöntúli hangokat adott ki magából, és tépte a boxot. Aggódtam, hogy nem kapja-e  szét, mert neki egy szövet box jutott. Gondoltam ha kiszabadul, az a minimum, hogy meg fog ölni. Le akartam húzni az ablakot, hogy kapjak levegőt, de annyira esett, hogy erre esély sem volt.

Eljutottam Budakeszire, ahol is a hírekben meghallgattam, hogy mindkét autópályán baleset van. Remek. Ez hiányzott… akkor most merre menjek? Leálltam, és elkezdtem nézegetni az útinformot, hogy melyik lesz a kevésbé rossz. Úgy döntöttem, maradok az M1-nél, ott messzebb van a baleset, hátha mire oda jutok már javul a helyzet. Annyira javult, hogy a pályára érve olyan felhőszakadás lett, hogy konkrétan se a sávot, se más autót, se semmit nem lehetett látni. Araszolt a sor, alig haladtunk. Mondanom sem kell, hogy a két óra alvásommal, a sok pakolással, stresszel, levegő nélkül, bűzben, az ordító Tigrissel mellettem milyen remek volt haladni. Küzdöttem az ébren maradással, az úttal, az esővel – mindennel. Aztán Tata után javult a helyzet, megindult a forgalom, alábbhagyott az eső. Innét viszonylag jól haladtam, de Szombathely előtt elvétettem egy balra tartást és hirtelen nem a jó irányba tartottam. Gondoltam sebaj, megfordulok. Ezzel nem is volt hiba, viszont a GPS megadta magát, így fogalmam sem volt merre tartok, jó irányba megyek-e, csak az érzéseimre hagyatkoztam. Néhány perc volt, amikor az ismeretlen út után feltűntek a szombathelyi bevásárlóközpontok, akkor tudtam, hogy nem vesztem el, csak az úttal nem voltam teljesen tisztában – a GPS továbbra sem volt együttműködésre bírható. Így innét intuitívan  haladtam tovább. Szerencsére jófelé, és még egy toalett szünet után is a megfelelő irányba tartottam. Irgalmatlan hossznak tűnt az út, Tigris egy pillanatra sem hagyta abba az ordítást – a fiúk csendben voltak – csak büdösek.

De megérkeztünk. Anyuék vártak, segítettek kirakni a fiúkat a kennelbe. Amennyire tudtam letakarítottam Teut és Masekot, de nyilván ki voltak készülve az egésztől, nem annyira működtek ebben együtt. Tigrist betettük a házban az egyik szobában, hogy néhány napot ott töltsön, mielőtt kimehet majd. Ebből két hét lett – de ez már egy másik történet.

Szerencsére az új otthonunknál nem esett – amúgy én csak Birtoknak hívom a mérete és a kinézete miatt – de fülledt meleg volt. Fáradt voltam, ittam egy kávét és valójában már nem is emlékszem mivel telt az idő, csak hogy eltelt, sötét lett és megérkeztek Szabiék a barátainkkal a két autóval. Nekik sem volt könnyű útjuk, többször meg kellett állni, mert mindkét fiú nagyon álmos volt, Szabi többször majdnem elaludt vezetés közben. Mire kipakoltuk mindkét teherautót,  bőven éjszaka közepe volt. Rosit és Jennyt is magukkal hozták, így ők voltak a ház első kétlábú lakói.

Éviék indultak is vissza a saját kocsijukkal – nagyon féltettem őket, jobban örültem volna, ha alszanak előtte pár órát, de menniük kellett. Ettünk valamit, aztán elheveredtünk a betonra fektetett matracokon, hogy aludjunk pár órát.

Pontosan három óra múlva szólt az ébresztőm, indulni kellett vissza. Nem sok kellett hozzá, hogy visszaaludjunk, de időben oda kellett érni a bérkocsival és leadni, a késés súlyos összegbe kerül, és amúgy is még sok feladatunk volt a házátadás előtt. Ideges is voltam, hiszen a macskák és kutyák egyedül voltak Nagykovácsiban. Tudtam, hogy nem lesz baj, de akkor is…

Éppen időben értünk oda a kölcsönzőhöz. Leadtuk az autót és vártuk Ágiékat, akik jöttek is hamarosan, hoztak nekünk kávét, reggelit, innivalót – örök hálám! – és elfuvaroztak minket Nagykovácsiba, hiszen Szabi autója ott volt.
Ott örült pakolásba kezdtünk, hiszen úgy volt, hogy délben jönnek átvenni a házat, addig csak három óránk volt, nekem össze kellett készíteni a 9 felnőtt + 2 kiscicát és minden maradék cuccot összeszedni majd kitakarítani az egész házat. Iszonyú kevésnek tűnt az idő mindenre. Izgultam, hogy nem fog sikerülni.

Krisztiék hamarosan megérkeztek, beosztottam, hogy melyik boxokban kik utaznak együtt, és nem volt könnyű, de sikerült minden egyes norvég erdeit bepakolni a neki szánt hordozóba. Szegények nem nagyon értették mi van, de nem értem rá nagyon sajnálni őket. Roli bepakolta őket a kocsiba és indultak.

Eszeveszett tempóban álltunk neki abszolválni a maradék feladatokat, Szabi még padlót is cserélt egy-két helyen… nagyon fáradtak voltunk, és ez a maradék pár óra a nem létező energiáink utolsó cseppjeit szívta el. De sikerült mindent időre teljesíteni, ma sem értem, hogyan. Persze a vevőnk nem ért oda a megbeszélt időpontra, ők is szívtak a saját pakolásukkal – már egy adag cuccal jöttek átvenni a házat. Így aztán úgy döntöttünk, hogy elvisszük a kutyákat sétálni, úgyis hosszú lesz az út, és én mindenképpen szerettem volna egy utolsó utat a kedvenc helyemhez, a sziklához, ami nagyon fontos nekem. Mondanám, hogy meg voltunk illetődve, hogy könnyes volt a búcsú, az utolsó séta azon a csodálatos helyen, ahol annyi minden történt meg velünk – de nem. Annyira fáradtak voltunk, annyira sok volt még hátra a napból, hogy igazából tettünk egy szép sétát – és hazamentünk, vártunk az üres háznál.

Valahogy az egész már nem volt a miénk, már nem volt az otthonunk, amit szerettünk. Így kóipakolva, lecsupaszítva, norvégok nélkül már teljesen más érzetünk volt. Ehhez  persze kellett az is, hogy ki-ki magában valahogy lezárja az ott töltött hosszú éveket. Nekem legalábbis ez már semmiképpen nem a búcsú volt, azt megtettem már napokkal előtte. Nem, azt nem mondom, hogy könnyű volt, vagy hogy derűs békével tudtam előre nézni, de tudtam, és nem is tehettem másként.
Végre megjöttek a vevők, elkezdtek szimultán kipakolni és átvenni a házat, így aztán egészen sokáig tartott. Én már nagyon indultam volna, nem csak a fáradtság és a hosszú út okán, de nem szeretem már ilyenkor húzni a dolgokat, történjen meg minden, aminek meg kell történnie.
Búcsút vettünk a szomszédoktól, Réka néni sírt, édesem… sok közös dolgot éltünk meg együtt.
Aztán a kutyák beugrottak hátra, mi beültünk, és kikanyarodtunk utoljára  a Róka utcából.

Éhesek voltunk. Kimerültek. Fájt minden. Esett is.
Ági – szerintem a tündérkeresztanyát róla mintázták meg – szólt, hogy az Aldi parkolóban várjuk meg Budakeszin, hoz nekünk enni, inni. Nem tudom hogy fogjuk meghálálni azt a sok jót, amit tőle és a többiektől kaptunk. Életmentő volt ismét a gondoskodása, Szabi még egy ajándékot is kapott. Elbúcsúztunk és mentünk, mert anyuéknak is indulni kellett a Birtokról, nem akartuk, hogy a cicák sokáig egyedül legyenek egy számukra vadidegen házba bezárva. Anyuék is iszonyú fáradtak lehettek már, vendég is érkezett még aznap a vendégházunkba, Sári, a világ legjobb kutyatrénere. Anyunak kellett a macskák mellett még a vendégváltást is abszolválni.

Esett az eső, ettük menet közben a dobozból a krumplis tésztát, üvegből az uborka salátát…

Közben a norvég erdei hadak Krisztiékkel épségben odaértek. Örök hála!

Az út második fele már nagyon nehéz volt, én annyira fáradt voltam, hogy konkrétan hallucináltam. Az útszéli elsuhanó fákban tündéreket véltem felfedezni, majd úgy éreztem, hogy a testem derékben elválik egymástól, a testem felső része külön életre kel és elszáll az autóból… Nem tudom mi vagy ki vigyázott ránk, hogy ezt az utat is gond nélkül megtettük, de nem hiszem, hogy mégegyszer képes lennék végigcsinálni az egészet.

És megérkeztünk. Kiszálltunk. A kutyák mellettünk, néztük a Birtokot, a csodás panorámát – örülni, azt hiszem, csak annak tudtunk, hogy élünk.

Aztán igyekeztünk befelé, hiszen a norvégok és Tigris be voltak zárva, a kutyákra is ez várt, lévén erre nincs kerítés. A kutyáink és a macskáink eddig nem éltek így egymás mellett, de csodálatosan vették ezt az akadályt is.
Elláttuk a négylábúakat, este lett. Még gyorsan elvittük a kutyákat sétálni.

Itt voltunk tehát egy csupasz, üres házban, a padló felszedve, a beton porzott, a macskák mindenütt, nincs ágyunk, nincs hűtőnk, és úgy általában se ruhánk, se semmink. Tigris a szobába zárva ordított, a fiúk a kennelben kint ismerkedtek az új hellyel, és mi, halálosan fáradtan lerogytunk a matracainkra, hogy aludjunk, hiszen másnap is van nap. Méghozzá olyan, amikor Szabinak már dolgoznia  kellett – frissen és üdén, hiszen az összes szabadsága elfogyott a költözés miatt.

Hát így ért véget Nagykovácsiban, és kezdődött meg Felsőszölnökön, a Vendvidék kis falujának János hegyén az erdő ölelésében az új életünk.

Mindez nem sikerült volna a családunk: a szüleim, Szabi öccse, és a barátaink segítsége nélkül. Nem tudunk elégszer köszönetet mondani. You are the best!

És közben ősz lett. Mesélek majd arról is, ami eddig történt. Meg a birtokról. Meg a vidékről. Step by step. Moment by moment.
Nem, nem könnyű itt sem az élet, sőt. És nem tudom mikor fog a mi lakrészünk úgy kinézni, mint egy otthon…

Van viszont egy csodás működő vendégházunk, ha időtök engedi, ha kíváncsiak vagytok hogy hol élünk, ha szeretnétek néhány napot az erdő mellett a legnagyobb nyugalomban tölteni, akkor gyertek el. Írjatok nekem privátban messengeren, vagy emailen – info@nordicverden.hu – és elküldöm a szabad időpontokat.

Köszönjük a sok kedves és biztató üzenetet, kommentet, egytől-egyig mind segített élni, túlélni. Szuperek vagytok!

Ölelésem,

Virág

*Azóta már több, csak lassan haladtam az írással