Csoda hétszer – avagy Rosita kis Vikingjeinek születése

Sziasztok!

Óriási elmaradásban vagyok a nyaralás előtt óta nagyjából, így  ezúton is elnézést kérek minden kedves gazditól, egy csomó cica-költözést és első éves szülinapot még nem posztoltam ki – remélem a héten utolérem magam.

De következzék most Rosita szüléstörténete.
Szóval, az úgy volt, hogy hazajöttünk a nyaralásból – sztorit lásd itt – frissen-üdén-kipihenten. Na jó, azt pont nem, de teli élményekkel – az biztos! Amint hazaértünk gőzerővel folytattuk Panka lányunk szobájának készítését, hogy a zajos tevékenységek mielőbb készen legyenek, és ne zavarják Rositát a szülés előtti utolsó napokban. Amúgy a macskáinkat nem zavarja sem fúró, sem fűrész – hozzá vannak szokva, hogy ezek gyakran használt eszközök nálunk, de a vemhes macska az utolsó napokban már más. Nyugalom kell neki, csend, odafigyelés és szeretet. Rosita azt hiszem a legkülönlegesebb egyéniségű cicánk a lányok között – bár ezt így nehéz kijelenteni, mivel mind nagyon mások és nagy egyéniségek, de Rosi különösen híres arról, hogy kiköveteljen bármit, amit szeretne, ami neki éppen jó, és ezt hangosan a tudtomra is adja. Rendesen lehet vele beszélgetni az élet nagy dolgairól, kérdezem, válaszol, nem mindennapi fazon, na…
Rosi tavalyi szülése sem volt olyan egyszerű (itt olvashatjátok), így nem véletlenül volt bennem izgalom a mostani miatt.

Aranyosak voltatok az FB oldalon, hogy biztattatok, minden rendben fog menni – nem ezen izgultam. Fel sem merült bennem, hogy bármi ne menne jól szülés közben Rosival vagy a kicsikkel. Rosi sokkal inkább vadállat mint ölmacska, és ezt nem úgy értem, hogy nem enged nekem meg bármit, vagy nem kedves – sőt -, hanem, hogy nagyon működnek az ősi ösztönei és hihetetlen módon tudja védeni és félteni a kicsinyeit, nagyon nem mindegy neki, hogy hol-mikor-kivel és hogyan szül, és azt a helyet mennyire látja megfelelőnek.

Márpedig nálunk most nem sok választása volt, a szoba adott volt, ahol szülnie kell, azon belül pedig felállítottunk két szülőboxot is. Egy fából készültet és egy nagy textil hordozót, mindegyiket zegzugosítottam, sötétítettem. Az ágy vázát rácsostól kivittük, hogy véletlenül se tudjon alá bemenni és ott szülni, vagy szülés után a piciket oda költöztetni. Összepakoltam minden lehetséges kelléket, és minden készen várta, hogy eljöjjön az idő.
Rosi az utolsó napokban sokat pihent, de ugyanakkor hatalmas hasa ellenére úgy ugrált fel és le a pultról, asztalról, hogy én kaptam majdnem szívrohamot – ő köszöni szépen, mégsicsak macska – vagyis jól van ez így. 5-6 babára számítottam – Rosi hasa tényleg nagy volt, de nem annyira nagy, mint tavaly Hayley-é a nyolc kicsivel – így bizakodtam, hogy 8 azért nem lesz. Nálam a 7-8 a lélektani határ, és nem azért, mert utána nulla pihenéssel számolhatok, hanem mert féltem az anyát, féltem a piciket.

Amikor még a 65. napon sem láttam úgy, hogy na ma jönnek a picik, akkor azért elővettem a mindentudó táblázatomat. Jól írtam fel a napokat, csak azt az aprócska fél mondatnyi megjegyzést nem néztem hozzá, hogy Rosi az első napon késő este volt csak először összerakva Jaime-vel, vagyis egyből a második napot kellett volna elsőnek vennem – tehát bőven van még idő amúgy is, így meg főleg. Vasárnap délután (66-67. nap) éreztem először azt, hogy itt ma történni fog valami, írtam is a Doktornőnek, hogy csodálkoznék, ha éjjel nem lennének meg a kicsik. Nem nagyon tudom ezt megmagyarázni, és nem hiszem, hogy nálunk bárki más észlelné ezeket a változásokat. Nagyon jól kell hozzá ismerni a macskát és úgy általában nagyon intuitívnak kell lenni, ahhoz, hogy ezt meglásd.

Későn kerültem ágyba – ahogy mindig – és nagyon fáradt voltam, ráadásul a betegségem miatt a jobb kezem egy ideje nagyon fáj és a jobb lábam is rendetlenkedik, izgultam, hogy fogom bírni a box előtt való kuporgást. Tanakodtam, hogy Rosit bezárjam-e a szobába éjjelre – de mivel ő a nagy meleg miatt a szoba és a konyha között az ajtó mellett a kövön szeretett leginkább feküdni, ahol jól járt a levegő – hagytam. Mindenkinek jobb, ha Rosi jól érzi magát, és azt tehet, amit akar. 😀
Az első ébresztőnél nem láttam semmit, Rosi feküdt nyugodtan. A másodiknál biztos voltam benne, hogy hamarosan beindul a szülés, Rosi máshogy nézett – egyéb jel nem volt, de annyira nagyon fáradt voltam, hogy visszafeküdtem. Előtte beállítottam az órát – mindig amikor lefekszem, csak akkor állítom be, hogy mikor legyen a következő ébresztő, ez fél-egy órás alvást jelent. Nem tudom mit történt, szerintem nem mentettem el az ébresztést, csak beállítottam, lényeg az, hogy egyszercsak mint akit darázs csípett ugrottam fel. Nem hallottam semmi hangot, egyszerűen csak az érzésem volt más, és amennyire lehetett, gyorsan, de közben halkan és óvatosan keresni kezdtem Rosit. Kinéztem először az ajtón, nem feküdt ott, ellenben néhány véres tócsa igazolta azt a félelmemet, hogy a szülés elkezdődött – én meg aludtam. Fenébe… hogy lehetek ennyire nagyon hülye, hogy pont ilyenkor alszom el? És miért vagyok ilyen agyas, hogy nem zárom be a macskát? Tudhatnám, hogy a macskák bármilyen sötét és elérhetetlen zugot ki tudnak maguknak szemelni a szüléshez, és ebből a házban van épp elég…Elrohantam mosdóba kezet mosni, és közben kigondoltam, hogy bízva Rosiban először a szobában keresem, ha ott nem találom, akkor indulok a bonyolultabb helyek irányába.
Rosi az utolsó napokban a fa boxot nézegette, próbálgatta, de valahogy mégis a textilt néztem meg először. Óvatosan felemeltem a leengedett, de nem becipzárazott ajtót, félre toltam a plédeket és egyebeket. Hála és megkönnyebbülés: ott feküdt Rosi, okosan, büszkén, szépségesen – és éppen nagy vehemenciával mosdatott egy apró kis szépséges norvég erdei újszülöttet.
Óóóó egek, megvan Rosita, és itt egy kis aprócska – úgy tűnik minden rendben – csak én vagyok nagyon hülye, ő szerencsére okos és ügyes és tud mindent, amit nélkülem is tudnia kell.

A telefon fénye mellett óvatosan megnéztem a picit – Rosi nem díjazza, ha piszkálom a piciket, így nem nagyon kíváncsiskodtam. Gyenge volt a fény, de azt láttam, hogy a kis norvég erdei palánta él és mozog, gyönyörűen elrágta a zsinórt Rosi, és hogy nagyon sötét színű. Felkapcsoltam a kis éjjeli lámpát a leghalványabb fokozatra, a boxtól távolabb, és felírtam az első pici érkezésének adatait: időpont 02.30., szín: mondjuk fekete, mi más lenne sötétben, ugye? 😀 Rosira pillantottam, óvatosan félrehajtva a textil ajtót és láttam, hogy újabb pici érkezik. Kihasználva ezt, gyorsan megmértem az elsőszülöttet, és felírtam ezt is. Az apróság szopizni kezdett és már meg is érkezett a tesó, éppen mire felírtam az újabb történéseket, máris itt volt a harmadik. Uh… nagyon gyorsan haladunk… meleg volt, Rosi lihegett nagyon, jobban kinyitottam a terasz ajtót, a még nedves piciket betakartam a mamán. Tündériek voltak, erősek, ügyesek, indultak is szopizni egyből. Rosi egész nyugodt volt – önmagához képest és a helyzethez képest, persze azt nem szerette, ha fogdozom a piciket, de épp csak addig vettem el tőle őket, míg megmértem és megnéztem a nemüket. Szépen sorra megette a lepényeket, tisztogatta magát a piciket – aztán vártunk. Vártunk a sötétben ketten. Nem tudom, ő mire gondolt, én arra, hogy vajon mennyi pici lesz még, mert Rosi hasa még elég nagy volt és aggódtam, nincs-e túl meleg a mamának, nincs-e túl hideg a kicsiknek. Békés az éjszaka. Az az időszak, amikor még nem virrad, de az éjszakai neszek már elülnek és óriási a csend. Minden mozdulat, minden zörgés szentségtörésnek érződik, ahogy zavarja is Rosit akár a papírtörlőt ahogy leszakítom, akár ahogy fészkelődök – fáj a lábam, jó lenne máshogy ülni, kinyújtani.  Ebből a szobából a kertre látok, csupa zöld és virág minden, persze most csak árnyak vannak és kicsit feljebb a távolba tekintve felsejlik az erdő. Vajon milyen lehet az erdőben megszületni a kis norvég erdeiknek? Vajon mennyi esélye lenne a piciknek ott, hogy mind életben maradjanak?
Kimegyek és kezet mosok – van persze bent fertőtlenítő, de jobb így, meg amúgy is ki tudja mikor jutok ki újra. Bent béke, így maradunk egy jó ideig. Lassan virrad, amikor újra fájások jönnek és könnyedén születik meg a negyedik apróság, ismét csak annyit látok, hogy fekete.

Egyébként sötétben, vagy ennyire halovány fénynél minden kicsi feketének tűnik, akár tortie, akár bármilyen mintás, akár tényleg fekete, még a kékek is. Csak a fehér szín üt el nagyon, de az addig nem volt, így nem tudom biztosan, hogy milyenek is lesznek a kicsik. Rosi szépen dolgozik az új picivel, majd megfordul a  másik oldalára és hamarosan újra tol. Kicsit nehezebb most, de azért nem kell sok idő, hogy újabb kis életet pillantsak meg. Rosi fáradt kicsit. Pihen.. a kicsi kint, a lepény bent, a kettőt összeköti a köldökzsinór. Várok ilyenkor én is, nagy munka ez mamának és babának egyaránt, nincs miért sietni, kapkodni, hiszen látom, hogy jól vannak mindketten. Kicsit később kúszik-mászik az apróka, megy a tejért, ezzel húzza a zsinórt, ezzel is segít a mamának, aki egy fájással ki is tolja a lepényt. Várok pár percet, de Rosi pihenni akar, talán tudja, hogy még van hátra – én csak azt tudom, öt van, de egyet biztosan érzek még benne. Nem nyomogatom, csak óvatosan végigtapogatom a hasát. Inkább elvágom a zsinórt, ami már rég beteljesítette funkcióját, és Rosi elé teszem a picit és a lepényt is. Megnyalogatja az apró kis norvégot, aki aztán lelkesen megy szopni. A lepény nem kell, Rosi fáradt, pihenni akar.
Megint várunk, kint már tényleg hajnalodik, ébred minden. Madarak csiripelnek, a kutyák megkezdik a reggeli őrjáratot a kertben, hallom, a kandúrok is kint randalíroznak a kennelben. A többi lány is jönne be, Joanna kaparja az ajtót. Hiányzom neki, és nem érti, miért zártam ki, a többiek türelmesek, de tudom, ők is imádják kint a napfelkeltét, szeretnének kimenni a saját kennelükbe, de csak rajtunk keresztül tudnának, és Rosita nem örülne a jövés-menésnek. Jó hely ez a szüléshez – egyfelől, szeretem, másfelől ilyenkor mégsem annyira. Készül majd fent egy külön szülőszoba, addig csak ez van zárható. Igazi nyári nap indul, vidám, meleg, zajos, színes, fényes. A boxban még bőven félhomály van, de látom, hogy az egyik pici színe más, világosabb – nocsak, gondolom, csak nem egy kék? Rosi újra helyet vált, történni fog valami. És tényleg.

Érkezik a hatodik apróság – fehér kis talpakat pillantok meg először, majd az egész apróságot. Rosi teszi a dolgát én csak figyelek. És nicsak! A hatodik – az első, akiben fehéret látok. Már születésekor szépséges. Minden rendben, a hat pici szopizik szépen. Rosi nagyon fáradt, de látom, hogy még befelé figyel. Várunk. Kint a többiek reggelit követelnek – de ez most fontosabb (nem éheznek, előttük a táp, tudnak azért enni.) Jó fél óra telik el, talán több is, amikor újabb fájások jönnek. Semmi. Megint kezdődik és látom, hogy Rosi nagyon koncentrál, a 6 kicsi közben lóg rajta, kapaszkodnak, rágják, eszik, nagyon fontos az első pár csepp tej, mindenkinek van helye, de ahogy Rosi felül megbomlik a rend, ahogy fordul a picik méltatlankodnak, újra indul a harc a ciciért. Közben Eszter ír, kérdezi hogy állunk, és szerintem mennyi idő van vissza? (Még hajnalban az első kicsi érkezése után írtam neki egy SMS-t, hogy tudja, szükség lehet rá – bár még soha nem volt.) Újabb fájások és látom, hogy szép nagy baba készül kifelé, és végre kint van. Uh, hála… Hatalmas és nagyon fekete – itt már szűrődik be annyi fény a boxba, hogy látom: korom fekete. Nocsak. 🙂 Van hangja, van ereje rendesen. Igazi Viking harcos! Rosi mosdatja, aztán már csak fekszik. Büszke. Fáradt. Gyönyörű.

Óvatosan átsimogatom, nem érzek több babát, és persze reménykedem is közben, hogy nem lesz több. Így most minden kerek, mindenkinek van helye, nagyok, erősek. Szerencsére így is marad, nem érkezik több apró, de Rosi nagyon fáradt, és már bár még kora reggel van, nagyon melegszik kint az idő. A picik szépen száradnak, csodálatosak a bundaszínek, gyönyörködök, nézegetem őket, és mostmár látszik, hogy van itt tabby, hatalmas bundájú kék, és van tortie kislány, vannak feketék – szebbet-jobbat kívánni sem lehetett volna. Csodásak ezek az első órák együtt. Rosita később erőt vesz magán és megmosakszik, még mindig nagyon liheg, besötétítek, ne jöjjön be több meleg. Halkan elkezdem összeszedni a dolgokat, véres töröközők, papír törlők, olló, mérleg, mindenféle. Eszterrel értekezem, minden rendben, nem kell rohannia, jó lesz a kora délután bőven. Kipakolok, Rosinak nem tetszik a mozgás. Kint örül nekem a másik négy, szagolgatnak, érzik, hogy történik valami. A szülésnek azért van egy elég jellegzetes szaga – nem, nem rossz szag, egyszerűen a vér, a lepények, a magzatvíz – mindennek keveréke egy össze nem téveszthető szagot rak rám – ezt érzik ők is. Kezet mosok, kapnak konzervet, előveszem a húst is olvadni – a kutyák is éhesek. Beáztatom a véres cuccokat, kiviszem a szemetet, újra kezet mosok és viszek be Rosinak enni és inni. Eszik – örülök, de láthatóan iszonyú fáradt és melege van, pedig hol van még a délutáni szikrázó napsütés, hol van még a fülledt-forró nyári este? De hát hét kis norvég erdei cicát a világra hozni nem mindennapi teljesítmény… Óvatosan kicserélem az alattuk lévő pelusokat, töröközőket és próbálom a legkevesebb mozgatással a picik alá varázsolni a kis puha szőrmét. Most már szép tiszta minden, készítek néhány képet. Persze előtte is – de ezek már mutogathatók – el is küldök néhányat, és posztolok is, mert tudom mennyien várjátok már!

Közben Milo és Csili reggelije is kiolvad, mindenféle nyers hús, cukkinit reszelek rá, egy tojást ütök hozzá, egy-két kiegészítő por és már viszem is ki nekik. Alig várják, falják. Amíg esznek benézek a kandúrokhoz, örülnek nekem nagyon, beszélgetünk, elmondom Jaime-nek, hogy csodálatosan szép kiscicái születtek. Simogatom őket, játszunk. Milo jön, üdvözli őket a kerítésen keresztül. Összeszedem a kutyák edényeit és visszamegyek az apróságokhoz. Minden békés, Rosin látom, hogy nincs a toppon, de csodásan teszi a dolgát, közben ha elé rakom eszik – nincs gond. Szabi is felkel és elindul vásárolni – Panka szobája készül, lassan haladunk, de legalább gyönyörű lesz és ehhez kell még venni dolgokat. Én nyilván maradok, teszek-veszek, almolok, vizet cserélek – a szokásos reggeli dolgok. Kávét készítek végül és a box mellé kuporodok. Gyönyörködöm csak. Rosi nem jön ki, nem pisil, nem eszik – csak ha én tartom neki a tálat. Eszter is befut, Rosi hiába ismeri és szereti, ideges lesz, főleg amikor meg akarja vizsgálni. Egyesével megnézzük a piciket, egyértelműen látszanak a nemek, nincs kérdés bennünk, mindenkinek belekukkant a szájába, végig nézi őket alaposan. Erős, hatalmas babák – mondja ő is. Rosit nem tudjuk kivenni, harap, félti a kicsiket, így Eszter hason fekve félig bekúszik a boxba és óvatosan szoptatás közben vizsgálja végig Rosit. Így már hagyja. Lázat mérünk. Lázas. Nem nagyon, de azért ez nem jó. Megegyezünk, hogy a stressz, a hét pici születése és a nagy meleg lehet a ludas, mert amúgy a körülményekhez képest jól van, eszik és iszik. Így aztán a nap hátralévő részében Rosit hűtöm zselével, hideg vizes törölközővel és minden egyéb módon úgy, hogy közben a picik melegen maradjanak. Jó kihívás, elvagyok vele aznap – de legalább hat. Sokkal jobb, mint lázcsillapító injekciót adni, hiszen az a kicsikbe is átjut a szoptatással. Rosi nem liheg, sokkal jobban néz ki – bár valójában annyira aggódik a kicsikért, hogy a függöny libbenése is zavarja. Neki ilyenkor béke kell, csend és nyugalom, és legfőképpen az, hogy senki idegen ne jöjjön nemcsak a közelbe, de a házba sem, mert azonnal elpakolja a kiscicákat valami általa biztonságosabbnak gondolt helyre. Így aztán teljes a látogatási tilalom ilyenkor nálunk.

Nos, a kis Viking harcosok azóta is szépen nőnek-növekednek, két hetesek múltak és ingatag lábakon ugyan, de jönnek-mennek a boxban. Rosi még mindig nem szereti, ha felveszem őket, így inkább a boxban simogatom az apróságokat, akik elkezdtek játszani egymással és igazi kis dorombológépek.

Nem tudom, hányszor fog még megadatni, hogy átéljem a születés csodálatos élményét velük, de addig is hálás vagyok minden egyes napért, amiket ezekkel a csodálatos norvég erdei macskákkal tölthetek.
Szépséges őszi napokat Nektek!

Ölelésem,
Virág