INTERJÚ A NORDIC VERDEN CICÁK GAZDIJAIVAL – 13. RÉSZ FLOKI ÉS CIRI

Kedves Barbi és Bence!

Örülök neki, hogy elfogadtátok a felkérésemet, és interjút készíthetek Veletek.
Először 2019-ben találkoztunk. Nagyon hálás voltam a türelmetekért, mert hosszasan várakoztatok a kijelölt látogatási időpontra, amit aztán a találkozó előtt pár nappal ráadásul le kellett mondanom – Joanna szülése és szülés utáni nehézségei miatt.
Azt gondolná az ember, hogy ez épp elég ahhoz, hogy egy cicára váró meggondolja magát – de Ti kitartóak voltatok, és előbb-utóbb a várva-várt találkozás is megtörtént.
Végtelenül kedves, nyugodt, derűs, intelligens párt ismeretem meg Bennetek. Igazi kutya-cica, és úgy általában, négylábú szerető embereket.
Az első norvégosodási kísérlet mégsem hozott átütő sikert, hiszen le kellett mondanotok az első norvég családtagról végül néhány hét együttélés után. Nehéz volt mindenkinek, de tudom, hogy Nektek volt a legnehezebb, – és azóta az apró kislegény vörös óriássá cseperedve éli vidám életét,  fantasztikus norvég gazdiknál. Valahogy minden tökéletesen alakult.
Tudom, hogy Nektek is tanulás volt ez az egész, és amikor újra megkerestetek, hogy tennétek még egy próbát – bár elárulom, átgondoltam a dolgot, de csak azért, hogy teljesen nyugodt és tiszta szívvel mondhassak a kérésetekre igent – amit azóta sem bántam meg egy pillanatig sem. Sőt.

Nehéz lenne jobb, odaadóbb, kedvesebb és őszintébb gazdikat találni, mint Ti. És ezért végtelenül hálás vagyok. Akárcsak a legszuperebb otthonért Flokinak és Cirinek.
No, de ne ugorjon ennyire előre. Kezdjük az elején.

Kicsit meséltek magatokról és arról, hogy volt-e már cicátok, milyen négylábúval éltetek a norvégok előtt együtt?

Barbi: én gyerekkoromtól kezdve meg voltam bolondulva, hogy lehessen kisállatom, elsősorban egyébként cicát szerettem volna, voltak gyenge próbálkozásaim, amikor a tatai nyaralónkba betérő kijárós/utcai cicákat összefogdostam, és betelepítettem a házba-úgy bolhásan, koszosan, ahogy voltak egyenesen az ágyamba, a szüleim „kitörő örömére” 🙂
Sajnos, mivel tömblakásban éltünk és Anyukám meggyőződése volt, hogy lakásba nem való semmilyen állat, sokáig maradtak a plüssök. Aztán nagyjából 10 éves korom körül sikerült 1 évnyi könyörgéssel kiharcolnom egy ékszerteknőst, akit teljes odaadással gondoztam, meséltem neki esténként, reggel vele keltem, suli után az első dolgom volt lecsekkolni…neki erre semmilyen igénye nem volt sajnos. Itt jöttem rá, hogy az akvárium, terrárium annyira nem az én világom, én mindig azt szerettem volna, ha az állatka, akit rám bíznak, szabadon közlekedhet körülöttem, tényleg látom a kis önálló személyiségét, dolgait kibontakozni. Így amikor később, ismét hosszas könyörgés után egy tengerimalac, később egy törpenyuszi gazdája lehettem, őket már folyamatosan kiengedtem a ketrecükből, leginkább, ha Anyukám nem látta….csak a szétrágott tv vezetéket vette észre. 🙂
Apukám oldalán később hétvégi gazdija lehettem egy csodálatos hosszú szőrű, mentett cicának, Marcinak (Marcipán eredetileg), aki Apa szeme fénye volt, a mai napig emlegeti közel 20 év elteltével is. Azt hiszem, vele láttam először, hogy a bundásokkal így is lehet együtt élni, hogy tényleg részei a család mindennapjainak.

Miután összeházasodtunk, jó hosszú lamentálás (Bence megjegyzése: rábeszélés!) után érkezett hozzánk a kutyusunk, Mira, aki egy Cavalier King Charles spániel, és régóta álom-kutyafajtám volt. Ekkor már tisztában voltunk a tenyésztő, etikus tenyésztő fogalmakkal, hogy mire kell figyelnünk a kiválasztásnál, és több tenyészetet is megnéztünk, mielőtt Mira haza költözött. Ő egyébként most múlt 7 éves, nem mindig egyszerű vele az élet, de csak imádni lehet, mert örök kölyök és babakutya.

Bence: Nekem világéletemben voltak állataim, hörcsögök, agáma, szkink, patkány, macskák (akiket kiskoromban mindig Szimbának hívtak, nemtől és színtől függetlenül, a húgom cicáját pedig Martininek), skót juhászok (Liza és Tesszi), tacskók (Zsöme kutyus rendszeresen belógott a babakocsimba, amire én nyilván nem emlékszem, de szüleim mesélték, majd Vacak), később golden retriever-ek (Courage, Szamóca, Dorka, Maja), és mentett keverék kutyák is (Pötyi és Berni).
Ilyen téren nem szenvedtem hiányt, de volt is hozzájuk egy nagy kertünk. Ezért elleneztem kutyát hozni a tömblakásba, merthogy a kutyának mégiscsak a kert az ideális közeg – nálunk mindig lemehettek a pincébe, ahol a kazán volt, szóval télen jó meleg lett, nyáron meg kellemes hűvös. De Barbi idővel rábeszélt, mert élete álma volt egy Cavalier King Charles spániel (és így mint kiderült NEKEM IS :DDDD) viszont Mira abszolút a szobakutyák netovábbja, szóval nem bántam meg.

Miért a norvég erdeire esett a választásotok?

Barbi: őszintén szólva, egyáltalán nem emlékszem, hogy mikor-hol találkoztam először a norvég erdei fajtával, már csak azért sem, mert sokáig én is úgy voltam vele, mint sajnos szerintem sokan, hogy a macskák „mind egyformák”. Az azért köztudottabb, hogy vannak különböző kutya fajták, van egy érzésem, hogy ugyanez a cicák kapcsán sokaknak nincs meg. Egyszer csak meglett, hogy van ez a fajta és ez egy csoda. 🙂
Nyilván elsőre megfogott, ahogy a norvég erdeik kinéznek, szerintem nincs, aki ne csodálná meg, ha csak messziről is, aztán elkezdtem utána keresni, hogy mik a jellemzői, igényei egy ilyen cicának, és itt elég hamar a Nordic Verden honlapjára vezetett a kereső.

Bence: Én beértem volna egy menhelyről hozott utcai vegyessel, mert azok is tündérbögyörők számomra, Barbinak esett a Norvégokra a választása, de csakúgy, mint kutyák és férfiak terén, itt is kiváló az ízlése, szóval nem bántam meg. 🙂

Hogy találtatok ránk, miért minket választottatok?

Barbi: kettőnk közül én vagyok a kutató, úgyhogy én mélyedtem bele, hogy akkor milyen is a norvég erdei fajta, és szinte rögtön megtaláltam a Nordic Verden nevét és honlapját, ahol rengeteg információt találtam. Szimpatikus volt, hogy érthetően, transzparensen le van írva, hogy mik a kiscica vásárlásának feltételei, mik a látogatási lehetőségek a tenyészetben, minden cica adatokkal, után követhetően ott van, a kicsikről is részletes infókat tesztek fel.
Élőben először Veletek és a fajtával is egy kiállításon találkoztunk, 2019-ben azt hiszem(?), itt mutattátok be Nayelit először, ha jól emlékszem. Nekem képek alapján is valahogy Nayeli nagyon közel került a szívemhez rögtön, élőben pedig teljesen elképedtem, ahogy feküdt a kiállítási ketrecben, mint egy kis oroszlán, nyugodtan, pedig ott zajongott körülötte a sok ember, meg nézegették őket, totálisan nem érdekelte, látszott rajta, hogy „én gyönyörű vagyok és nyugis, mindenki más le van ejtve”. 🙂

Hogy választottátok ki az első norvégot, és ha nem túl személyes, mi volt az, amiért lemondtatok róla? Hogy éltétek meg mindezt?

Ez egy nagyon sötét érzelmi hullámvasút volt, van a mai napig, pedig „minden jó, ha jó a vége”.
Joanna első kiscicái voltak ők, ahol két csodaszép vörös kandúrka született. Mi akkortájt mentünk hozzátok ilyen ismerkedős látogatásra, mikor már majdnem elvihető korban voltak, és az egyik vörös kandúrka, akiben nem volt fehér, konkrétan ott aludt el kanapén mellettünk, dorombolt, tündér volt.  De hát a látogatás végén nyilván, mint minden érdeklődő, abban maradtunk, hogy kerüljünk fel a várólistára, aztán majd meglátjuk, mikor jön el a mi időnk.
Pár nap múlva talán kitettél egy posztot Facebookra, hogy a kis vörös cicáknak még nincs gazdi jelöltje….és mivel a látogatás óta egyre csak arról beszéltünk, hogy „ jajj emlékszel a kis vörösre”, megkérdeztük, hogy esetleg szóba kerülhetünk-e gazdinak. Megbeszéltük a részleteket, nagyon gyorsan minden is beszereztünk a kismanónak, és hát nagy örömmel hazahoztuk őt valamikor októberben talán.

Próbáljuk röviden összegezni: sajnos a kutyusunkkal az összeszoktatás nem sikerült. Illetve ez nem jól írja le, mert egyébként nagyon jól fogadták egymást. Nyilván, Mirának kellett jobban alkalmazkodni, aki 5 évig egyedüli bundásként élt velünk, de egy-két nap hangoskodás után úgy tűnt, hogy szépen alakulnak, a kis norvég pedig hát Tőletek kutya-szeretettel érkezett (innen is köszönjük Milónak 🙂 ), első pillanattól úgy tekintett Mirára, hogy na akkor mostantól te vagy a haverom.

Sajnos viszont az első 2-3 nap után észrevettük, hogy a kutyusunk erősen köhögni kezdett. Többször arra kelt fel, hogy fuldoklik, elkezdte rágni magát úgy, hogy „könyékig” felsebesítette a mancsait. Folyamatosan vakarózott, húzta magát a szőnyegen, hát szóval láttuk, hogy valami nem oké.
Elkezdtünk vele orvoshoz járni, aki azonnal jelezte, hogy ő allergiának gondolja a tüneteket, volt-e valami változás a kutya környezetében… Mivel ekkor már évek óta ugyanazt az étrendet tartottuk neki, ugyanabban a környezetben éltünk, félve, de mondtuk, hogy hát lett egy cicánk, de hát az nem lehet, hogy miatta, biztos nem lehet.
Az állatorvosunk nagyon akart segíteni, megpróbáltunk atkától kezdve mindenfélére is tesztelni, izolációs diétát kezdeni, minden kimosni, átfertőtleníteni a lakásban stb, szóval futottuk a köröket, de Mira nagyon rosszul volt ekkor már.
A legrosszabb az egészben az volt, hogy teljesen elvette az örömöt, az időt, a figyelmet az első kiscicás heteinkről, nem tudtuk megélni, hogy a kis norvég beilleszkedik, otthon lesz nálunk, szóval eléggé szét voltunk esve. Gyorsan a végére ugorva, mert bőgni fogunk, átbeszélve 3 orvossal (ekkor már Mira tenyésztője és az ő orvosa is be volt vonva természetesen), tenyésztőkkel, kutyasuttogókkal, nem láttunk más megoldást, mint segítséget kérni Tőled abban, hogy a kis norvég cicánknak új otthona és gazdája legyen.
Nem volt fair vele szemben, hogy nem vele foglalkozunk, nem az ő beilleszkedését, boldogságát segítjük elő, hanem folyton idegeskedünk, megpróbáljuk elkülöníteni őt a kutyától, nem akartuk neki ezt. És persze Mirának sem akartuk, hogy szteroidon élje a napjait vagy folyton fájdalommal.
Végül két nappal karácsony előtt eljöttek a kis vörös oroszlánért. Egy csodálatos házaspár, akiknél már élt akkor egy Nordic Verden-cica, egy igazi hercegnő, akinek pont egy ilyen kis társra volt szüksége. Tudtuk, hogy a legjobb helyen lesz, de az utolsó percig egyébként nem tudtuk elképzelni, hogy akkor most átadjuk és beteszik az autóba és elviszik, végig úgy volt a fejünkben, hogy oké, ezen túl leszünk, de aztán meg fog oldódni és minden rendben lesz, és valahogy velünk maradhat.

Pedig az új gazdijai végtelenül kedvesek és megértőek voltak velünk, azonnal biztosítottak, hogy ha szeretnénk, küldenek róla képeket, videót, meg is látogathatjuk őt alkalomadtán, szóval afelől tényleg nem volt kétségünk, hogy szuper dolga lesz és imádni fogják. Sőt, talán ha jól emlékszem, még azt is felajánlották, hogy legyen náluk a cicus, amíg „leteszteljük”, hogy ez használ-e Mirának, és ha nem, akkor visszaadják, ami tényleg a nagylelkűség netovábbja.

Ez egyébként a mai napig így van, nyomon követhetjük Leó – mert ez lett a neve – mindennapjait, ahogy oroszlánkirályként uralkodik az otthonában, és akkora hatalmas kandúrka lett, amilyet sosem láttunk, pedig Floki sem kicsi. 🙂 A mai napig nem bocsátottunk meg talán még teljesen magunknak, mai napig gondolkozunk, beszélgetünk róla, hogy mit lehetett volna jobban, ügyesebben, de ennek valamiért akkor így kellett lennie. Ugyanakkor, Mira napokon belül jobban lett és egy hét után tünetmentes volt, szóval legalább ennyi megerősítést kaptunk, hogy nem mindent szúrtunk el.
(Leó és Peach gazdijaival készült interjút ide kattintva olvashatjátok el.)

Miért éreztétek mégis úgy, hogy szeretnétek a családba újra egy norvég erdeit? Mennyire féltetek attól, hogy esetleg kudarcba fullad az újabb próbálkozás?

Barbi: Ez teljes egészében az én felelősségem és agymenésem volt. Bence – teljesen jogosan -, először elzárkózott az ötlettől is, nyilván végig élte-nézte, ahogy akkor összezuhanunk. Ő egész életében cicás volt, nagyon imádta Leót, aki minden reggel azzal keltette, hogy a szakállát rágcsálta. 🙂
Szóval jó ideig érthető módon hallani sem akart róla.
De én meg egy makacs ember vagyok, ha valami nagyon fontos és szép csendben nekiláttam kutatni, hogy mit lehetne tenni, hogy ha valaha az életben lehetne még egyszer cicánk, akkor mit lehetne jobban csinálni Mirával. Orvosi kérdésekben nyilván nem vagyok szakértő, de többek között elvégeztem egy kutyák allergiás megbetegedéseivel foglalkozó kurzust, rengeteg előadást hallgattam a témában, hogy hogyan lehet gyógyszerek nélkül menedzselni egy környezeti allergiát, mit lehet étrendben, lakókörnyezetben javítani (pl. az alomládából szálló por minimalizálása, étrendkiegészítők). Ezeket nem részletezem, mert tényleg orvos nem vagyok, és bárkinek hasonló kérdése van, nyilván szakembert keressen, nem akarok félrevezető lenni.
Volt egy teljesen szilárd meggyőződésem, hogy ha nagyon okosan csináljuk és nagyon fokozatosa szoktatjuk össze őket, akkor működhet. Ne kérdezze senki, mire alapoztam, egyébként a világ legkevésbé kockázatvállaló embere vagyok, szóval nem tudom, mi ütött belém, de elkezdtük Mira szervezetét apró lépésekben készíteni rá, hogy esetleg később együtt éljen egy cicával. Ekkor még egyébként eszünkbe sem jutott konkrétan megkeresni Titeket a kérdéssel, az kb. egy év múlva volt csak,és egyáltalán nem fűztünk hozzá reményt, ahogy kedves hárításon kívül bármire is számítsunk.

Miért Flokira (HU*Nordic Verden Stamford Bridge) esett a választásotok?

Floki mamája, Nayeli, ahogy fentebb írtam (Barbi), volt az első személyes élményem a norvég erdei fajtával és valahogy mindig különlegesen kedves volt nekem ismeretlenül is. A „vadas szín” pedig az egyik kedvencünk, szerintünk a norvég erdei fajta külleméhez nagyon illik ez a vadmacskás bunda, de egyébként nem volt kőbe vésett preferenciánk sem nem, sem szín tekintetében.
Nulladik lépésben azt sem igazán hittük el, hogy szóba jöhetünk megint gazdiként, nemhogy kívánságműsort játszunk.  Aztán mikor megszületett Nayeli első alma, egyből 7 kiscicával, valahogy Flokit az első képen kinéztük. Ugye Wind, az alom apukája, gyönyörű, hatalmas norvég, szóval két ilyen szülővel nem volt kérdés, hogy csodálatos kicsik lettek mind. Ha jól emlékszünk, Barbi írt Neked egy üzenetet, hogy ha esetleg Stamford Bridge-nek nem lenne gazdi jelöltje az előbb várakozók között, akkor nagyon szeretnénk őt, és kicsit később jelentkeztél, hogy akkor mit szólnánk hozzá. 🙂

Hogy teltek az első napok? Mennyire sikerült összecsiszolódnotok a mindennapokban?

Borzasztóan izgultunk, nyilván az előzmények miatt is, meg amúgy is, úgyhogy lassú összeszoktatás volt. Többször külön tettük Flokit Mirától, aki egyébként magától is elvonulgatott, ha már sok volt neki a kutya lelkesedése. Floki azonnal belakta a lakást egyébként.

Amikor hazavittük, úgy oldottuk meg, hogy a kutyus nem volt otthon, vigyáztak rá családtagok, így Floki először a lakást fedezte fel nyugalomban és pár órával később mutattuk be őket egymásnak.
Floki, ahogy letettük a hordozót, azonnal kijött, körbetrappolt mindenhol, kaparófát megkaparta, elment almozni, nekünk semmit megmutatni vagy csinálni nem kellett. Evett is hamar, szóval ő nem izgult semmin, egyébként azóta sem lehet kizökkenteni ebből. 🙂
A kitartó szoktatás szerencsére eredményt hozott, mert nem jöttek elő Mira tünetei. Környezeti allergiával egyébként a mai napig küzdünk, ebben pollenre érzékenység is van, és ki tudja mi, de gyógyszer nélkül szinten tartható, néhány biztonsági szabállyal és odafigyeléssel. Számítunk rá, hogy a korral rosszabb lesz és lehet, hogy kell majd gyógyszert kapnia, de olyan súlyos tünetei szerencsére nem voltak azóta sem.
Szóval a fizikai részét rendbe téve, kb 3-4 nap alatt összeszoktak annyira, hogy elvoltak szépen egymás mellett, néha már kis kergetőzés is belefért. Ez egyébként nagyban Flokinak köszönhető, mert végtelenül udvarias volt Mirával, még a kis ágyába sem feküdt be, nem cukkolta, ha el akart pihenni, pedig piciFlokinak volt energiája bőven. 🙂

Milyen jellem Floki?

Barbi: Floki a kis Buddhám, a viking sámánom, a lélek-macskám, tényleg van egy olyan érzésem, hogy őt nekem találták ki! 🙂 Végtelenül nyugodt, ez enyhe kifejezés, kizökkenthetetlen! Kivéve talán, ha madarat lát, akkor azért idegállapotba kerül rendesen.:) Nagyon határozott és önálló személyisége van, nem lehet csak úgy felcukkolni játékkal, hogy elhúzok az orra előtt egy cipőfűzőt és ugrik. Nem, ő majd akkor ugrik, ha ő értelmét látja és akarja.
Határozott szabályai vannak arra is, hogy mikor óhajtja, hogy szeretgessük, akkor viszont képes odaállni a hab testével akár a konyhapultra főzés közben elénk, hogy akkor most lehet.
Ja, és nagyon pontos napirendje van, amit nyilván nem mi kényszerítettünk rá, hanem ő alakította ki: felkelés, evés, madárles a teraszon, a környezeti élőlények terrorizálása cicergéssel, szundi, hasvakartatás és lefekvés. Pontosan zajlik minden nap. 🙂

Alapvető különbség volt nekem a kutyázáshoz képest (aki ugye mint a kutyák általában) meg akar felelni a gazdinak, Floki valahogy a hangulatunkat keresi inkább, tudja, mikor van itt az idő az őrültködésre, játékra, tudja, mikor van olyan napom, hogy csak úgy csendben leül mellém, néz a nagy szemeivel és akkor együtt sírunk anyával, ő ebben felülmúlhatatlan. 🙂

Bence: Tényleg haláli figura, főleg most Cirivel már összehasonlítva, egy fokkal méltóságteljesebb és távolságtartóbb (bár még mindig nem annyira, mint egy sztereotip macska, aki „nem szeret senkit”), mert abszolúte eltűri, hogy dögönyözzük és abajgassuk, de ritkábban igényli, mint Cirilla.

Hogyan és miért született meg a döntés, hogy szeretnétek Floki mellé egy másik norvégot?

Barbi: szintén én vagyok a bűnös. 🙂 Először is, mert – ahogy azt Te is sokszor kommunikálod – a norvég erdei tényleg nagyon szereti a társaságot. Nyilván, nálunk nem volt egyedül a kutya miatt, de azért a kutya és a macska nem tud úgy együtt játszani szerintem, ahogy az a macskának tényleg élvezet. Mira már nem kölyök, középkorban van, többre értékeli a nyugis pihenést, elfekvést 3 párnán, mint a kergetőzést. Floki játszó gesztusait vagy hangjait gyakran igazi vadászatnak érzékeli, és csak nézi, hogy „Ennek meg mi baja velem?”.
Másrészt, én szerettem volna még egyszer kisnorvégozni, és hát Floki is a legszebb, legokosabb, kíváncsi voltam, hogy egy másik hogy lehet máshogy a legszebb-legokosabb? 🙂 Úgyhogy valamikor 2022 év közepén talán beszéltünk Veled először róla, hogy majd a jövőben szeretnénk egy lány cicát Floki mellé társnak. Aztán nálunk és Nálatok is költözés volt, úgyhogy 2023 nyár lett belőle.

Ki választotta ki Cirit és miért őt?
Cirilla az a cica, aki úgy indult, hogy oké, akkor most egy kék színű norvég legyen. 😀 Igazából ez sem, (ahogy Flokinál sem) egy tudatos kiválasztás volt, hanem meglátni és megszeretni. Amikor a Witcher-alom megszületett, már hosszabb ideje nem voltak Nálatok kiscicák, így minden követőtök nagy örömmel fogadta a zoknis bandát. 🙂 Beleszerettünk a kis fehér gallérjába, a zoknis mancsaiba, Jenny mama pedig talán az egyik legudvarlósabb, legbújosabb cica, akivel Nálatok találkoztunk, szóval nem volt kérdés, hogy a kicsik tündérek lesznek.

A neve pedig eredetileg nem ez lett volna, viszont lehetséges nevek között szerepelt a Cirilla nekünk is, és amikor mondtad, hogy az alom-téma a Witcher lesz, és eldönthetjük, hogy a kiválasztott kislány cica melyik nevet kapja, nem volt kérdés, hogy megtartjuk a törzskönyvi nevét.
(Az alom téma valójában a Ti ötletetek alapján született meg, amit ezúton is nagyon köszönök! Szóval igazából nem csak gazdijai, de keresztszülei is vagytok Cirinek és a tesóknak! – Virág)

 

Milyen jellem Ciri?

Barbi: Ciri egy tornádó! 😀 Cirit senki és semmi nem hozza zavarba, és nem állítja meg. Ciri végig ordította a kocsiban a közel 3 órás utat hazafelé, és amikor rákezdett (nem hibáztatom, kegyetlen meleg volt, az autópályán dugó volt, minden is rossz volt neki) még mondtuk, hogy jajj édesem, hát úgyis elfárad és abbahagyja nemsokára…. Hát nem hagyta abba Vértesszőlősig, amíg beálltunk a garázsba, viszont ott azonnal csendben lett. 😀
Letettük a hordozót, szintén, ahogy Flokinál is, a kutyus nem volt otthon, gondoltuk, Flokival ismerkedjen először. Cirilla konkrétan elszaladt az értetlenül ácsorgó és tisztességből kettőt fújó Floki mellett, mert minden más annyival érdekesebb volt. Szóval nagyon vagány hercegnő, viszont nagyon bújós is, ha meghallja a hangunkat, azonnal dorombol, első naptól kezdve van az a szokása, hogy a fejecskéjét hozzádörgöli a homlokunkhoz, ha odafér, hevesebb hangulatában konkrétan lefejel minket, hogy simizzük.

Bence: Nagyon kis bájbogyó, rendszeresen jön dörgölőzni és dorombolni, sokszor az íróasztalomon alszik, miközben dolgozom. Maga a folyamat, ahogy a kaparófa tetején lévő kucekjában elunja a gömbölyödést és átugrik az asztalra, ahol azonnal elfekszik hosszában rettenetesen szórakoztató.  Flokival nagyon jól kiegészítik egymást, mert nagyokat is játszanak, de ha Floki elvonul valahova, hogy egyedül lenne, Ciri békén hagyja. Ha viszont Floki jól látható helyen terpeszkedik el, az ágy közepén vagy a nappali szőnyegen, Ciri odadörgölőzik, és abból szégyentelen nyalakodások szoktak lenni. 🙂

Amúgy mindketten nagyon szeretik, ha a hasukat dögönyözzük, vagy az álluk alatt, és nekem olyan macskám még nem volt, hogy ennyi játék mellett ne legyek szanaszét összekarmolva, döbbenetesen figyelnek arra, hogy ha karmolnak és harapnak is néha, a bőrt ne sértsék fel.

Hogy ment az összeszoktatás? Jó barátok lettek?

Barbi: Floki és Ciri között gyakorlatilag nem volt összeszoktatás, mint olyan, Floki úgy meglepődött, hogy Ciri mennyire otthon van első perctől, hogy elfelejtette utálni, amiért betolakodott a királyságába. 😀
Eleinte azért nagyon odafigyeltünk a bunyózásra, egyrészt, mert Cirinek még az ivartalanítás után vigyáztunk a pocakjára, másrészt, mert Floki valahogy nem érzékelte, hogy 10x akkora, mint a kicsi, és simán ráült a játék hevében. De ez is kiegyenlítődött szépen, most már teljes erőbedobással adok-kapok van. 🙂 Floki szinte azonnal elkezdett anyáskodni Ciri fölött, mosdatta, dajkálgatta, eltette aludni. Most, hogy Ciri kamaszkorban van, már néha ciki neki Flokimama, és inkább torkon harapja mosdatás közben, aztán megy a vadmalac módjára rohanás egymás után. Szuper csapat ketten, nagyon jót tett Flokinak, hogy van egy társa, akivel értik egymás nyelvét.
Egyébként Mira is sokkal simábban feldolgozta, hogy Ciri érkezett, mint mikor Floki jött, sokkal hamarabb lenyugodott, hamarabb szokta meg, hogy az új kiscica szabadon jár-kel a házban. Talán 3 nap volt olyan nagyon odafigyelős, utána már teljes nyugalommal elvoltak egymás mellett.

Bence: Igen, Flokinak eltartott pár percig anno míg kijött a hordozóból mikor hazahoztuk – no persze az is elég bátornak érződött –, de Ciri gondolkodás nélkül trappolt ki. Floki épphogy egyet tudott köpni rá, hogy „EZ MI!?” Cirilla trappolt el mellette felderíteni a lakást, őt nem igazán hatotta meg egy másik macska, látott eleget már az elmúlt időben.

Nagyon hamar elkezdtek játszadozni egymással, eleinte kicsit ijesztő volt, mert tépték-rúgták-harapták egymást, hogy uramisten. De közben érződött, hogy egyiket sem zavarja, vagy nincs gond, mert egyrészt bármikor otthagyhatták volna egymást, másrészt a bunyó és egymás nyalakodása gyakorlatilag átmenet nélkül váltotta egymást, és mindketten ugyanúgy kezdeményezték a dolgot… Rendszeresen idézgettük – miután már nem féltettük Ciri életét – a Szaffi c. rajzfilmből az ominózus „Hát már nyúúúvassza!!” mondatot. 🙂

Más-e két macskával élni – könnyebb vagy nehezebb – mint eggyel (minden szempontból: a cicák szempontjából, a Ti szempontotokból, ráfordított időben, anyagilag, stb.)?

Fontos beszélni erről is, mert anyagilag nagyobb vállalás, hiszen enni mindkettőnek egyformán és egyforma minőségben kell adnunk, tehát gyakorlatilag duplázódik a táp, nedves kaja, husi, és a minőségből mi nem engedünk, ha a bundások élelmezéséről van szó.
Több alomtálcánk lett, abba több alom kell, tartalékba is több bontatlan almot tartunk otthon, hátha hirtelen cserélni kell, és akkor már mindegyik legyen friss és tiszta. Fontos, hogy ezzel számoljon az, aki bármilyen és bármennyi állatot vállal, de ha meglévő mellé még egyet, akkor is.
De ezzel természetesen számoltunk, szóval nehézségnek vagy meglepetésnek nem mondanánk, csak fontos tudni. Ugyanakkor például, csomó mindent már nem kell a második cica érkezésénél megvenni, például a kaparófát, ha eleve volt egy megfelelő méretű, masszív kaparó bútor, akkor azt ketten is szépen tudják használni. Nem kell játékokat beszerezni, ha a nagynak már van (és nyilván van 🙂 ), persze ettől függetlenül mindig van jó alkalom rá, hogy megrendeljük a Zooplus teljes játék részlegét.

Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Bence otthonról dolgozik, én sem nagyon messze az otthonunktól, viszonylag rugalmas munkaidővel. Tehát nem az van, hogy mindketten késő délután tudunk haza jutni és mindent akkor kell rendbe tenni, etetni, kialmolni, házat rendbe szedni stb., szóval ebből a szempontból nem macerásabb a két cica számunkra.
A cicák szempontjából szerintem egyértelműen jobb, hogy ketten vannak, és egyébként ide kapcsolódva ez bizonyos szempontból nekünk is megkönnyíti a dolgunkat, mert gyönyörűen elvannak egymással. Cirilla nagyon energikus kiscica, de messze nem „kellett” (nem mintha ez szörnyű feladat lenne 🙂 ) annyit lefárasztani vagy játszani vele, mint Flokival egyedüli kicsiként anno, mert szívesen játszanak egymással, rohangálnak, bunyóznak, elalszanak együtt.
Az meg tudja bonyolítani a dolgot, mikor ketten kétfélét szeretnének, az egyik enne, a másik kimenne, aztán elmennek egyszerre vagy egymás után (szigorúan mindig szinkronban) almozni, és mondjuk eközben mi ketten kiszolgáló személyzetként valami teljesen mást kéne csináljunk. De azért nagy bonyodalmak nem szoktak ebből lenni. Abból a szempontból meg csak előnyös, hogy ezek így együtt milyen gyönyörűek tudnak lenni, az felér egy terápiával egy nehéz nap után! 🙂

Hogy telik egy átlagos napotok? Miket csináltok együtt?

Hétköznap én (Barbi) napközben általában az irodában bent vagyok, nem mindig ugyanannyit, de azért ilyenkor főleg a reggeli napkezdés és a délután-este az, amikor otthon vagyok. Köztes időben Bence állja a sarat.

Reggel etetéssel kezdünk, friss víz, almolás, esetleges éjszakai bunyó utáni romok feltakarítása, szőrhányás nyomainak felkutatása. 😀 Reggel szeretnek a norvégok a teraszra elvonulni, nézelődni, főleg úgy 5 fok körüli hőmérsékletben nagyon élik a kintlétet.
Hétvégén, ha van kedvük, kimegyünk a kertbe velük, fára mászás, bogárvadászat, utána Floki ordít, mert utálja, ha megtöröljük a mancsait (nem tudjuk, miért pont ezt, nagyon gyengéden szoktuk, nem nyomjuk meg neki, valamiért ki nem állhatja) és elvonulnak aludni, ami tart kb estig. 😀
Mindketten előszeretettel fekszenek Bence íróasztalán, miközben dolgozik vagy a közvetlen környezetében, nagyon hasznos asszisztensek. 🙂
Késő délután vacsora, de amúgy ha napközben jelzik, hogy szeretnének ropogtatni, akkor kitesszük nekik, mert egyikük sem habzsol, és be tudja osztani magának a napi mennyiséget. Este – ha nem felejtem el kivenni a fagyasztóból – nyers husit szoktak kapni, vagy husis nedves kaját. Utána mehet megint a játék lefekvésig (mármint mi lefekszünk aludni, hogy ők mit csinálnak, azt jobb nem tudni ilyenkor 😀 ). Egyébként egész nap szabad ki-be járásuk van a teraszra, mivel van rajta cica-háló, ott nyugodtan elvadászgathatnak, órákig képesek kint lenni, Floki szíve szerint kint is aludna, még mínusz fokokban is (de nem hagyjuk). Cirike nagyon beszédes, úgyhogy vele munka után meg szoktam vitatni, kinek-milyen napja volt, miket rosszalkodott napközben, Flokival inkább nézelődni szeretünk együtt, ő csendben is sok mindent szokott mesélni. 🙂

Van valamilyen vicces vagy kedves történetetek Flokiról és Ciriről, amit szívesen megosztanátok velünk?

Barbi: Atyaég, rengeteg! 🙂 De nekem inkább azok jutnak eszembe, hogy a mindennapokban miket produkálnak, milyen berögződéseik, szokásaik vannak.
Floki például kis korától kezdve helyből 2 méterre ugrik fel a fák törzsén, de lejönni lusta, illetve Bence megtanította, hogy úgyis mindig ott áll és elkapja, ha bármi van. Ezért Floki megszokta, hogy lefelé már csak elengedi magát olyan 1 méterről és fenékkel belezuppan Bence kezébe. 🙂
Imádjuk, ahogy betakarózik, nyáron 40 fokban, télen a fűtött szobában, ő bebújik a takaró alá és ott dagasztgat. Van egy olyan szokása is, hogy ha felébred mély álomból, felkel, nyújtózik hatalmasakat, elindul bazi nagy elánnal, hogy akkor ő most ébren van és 1 lépés után összeroskad ott, ahol épp van, út közepén, virágágyásban, padlón, hogy ááá mégsem mennék tovább még.

Cirilla meg vízitündér! Floki sem fél a víztől, de Ciri konkrétan belemegy a kádba, miközben fürdünk vagy a kutyát fürdetjük. A kádban, a csapban alszik, az a legjobb, mikor séták vagy kerti labdázás után mosom a kutya tappancsait, Ciri megjelenik a kád szélén, csipog kettőt és beugrik a kővé vált kutya mellé, aki egyáltalán nem érti, hogy mi van. 😀
Ciri rendszeresen úgy jár, hogy „elhagy” minket a házban – valójában csak annyira játszik ilyenkor, hogy nem veszi észre, hogy már nem abban a helyiségben vagyunk -, és ilyenkor fájdalmas kiscica hangon virnyákolni kezd és keres minket. Ezt a hangot csak akkor hallatja, ha társaságot keres.

Bence: Jajj, hát konkrétum nem annyira, inkább rengeteg ismétlődő élmény, például amikor rohanásból ugrással négy lábbal szállnak bele a másikba és métereket csúsznak a parkettán, az elképesztő… Amikor csak ott ülnek órákig a hidegben a teraszon a párnán, mert erre van igényük a jó meleg ház helyett, olyan jó látni őket, hogy milyen jól megvannak. Amikor annyira mélyen alszanak, hogy rángatózik minden végtagjuk meg a farkuk és pofájuk, és sokszor ha alszanak és odamegyünk megsimogatni őket, vagy fel sem ébrednek, vagy ilyen kis „piriritty” nyekergéssel kinyúlnak és átölelik a kezünket… Imádnivalóak.
De az is vicces amikor jönnek vendégek és egyrészt macska létükre jönnek oda érdeklődni, hogy „Ez ki ez?”, és hogy az emberek mennyire el tudnak képedni a méretüktől (egyelőre csak Flokiétól), ami nem csoda hisz még a mai napig én is. 😀

Más az éltetetek amióta Floki és Ciri a család része lett? Milyen az élet két norvég erdeivel?

Egyértelműen más. Egészen más kutyázni, mint cicázni, bár nálunk a kutyus is főleg bent lakik a házban, de teljesen más. Megtanultunk tisztességesen elpakolni mindig mindent, mert ezek mindent is meg akarnak kóstolni/elcsórni.:D Egyébként meglepően kevés „áldozattal” jár ahhoz képest, ami általában a macskatartással kapcsolatban „köztudott”. Nálunk például nem szoktak leverni semmilyen dekorációt vagy tárgyakat, nem másznak fel a világon mindenhova is, ahova igen, az eleve úgy van kialakítva, hogy oda felmehetnek biztonsággal.

Ez biztos egyed-függő is, talán fajta-függő is, de nálunk nagyon szépen belesimultak mindketten a mindennapokba. Nyilván hozzátartozik, hogy szívesen is foglalkozunk velük és nem csak feladatként fogjuk fel, hanem örömet okoz a velük töltött idő.
Mi úgy tapasztaljuk, hogy a norvég erdeik végtelenül adaptívak mindent összevetve, nagyon jó velük élni, teremtenek maguk körül valami nyugodt, jó hangulatú légkört, úgyhogy minden nap megköszönjük nekik, hogy vannak, és Nektek is, hogy velünk lehetnek.
Oké, amikor hajnal 3kor Ciri nekiugrik teljes erőből az ajtónak, hogy engedjük ki a teraszra, akkor néha mondunk neki olyat, hogy örüljön, hogy nem kucsma lett belőle, de még lehet. 😀

Nagyon szépen köszönöm, hogy időt fordítottatok az interjúra, és azt is, hogy ismerhetlek Benneteket! Annyira jó látni, hogy milyen szépen oldottátok meg azt, amiről azt hittük, talán megoldhatatlan, és ennek eredményeképpen boldogan tud együtt élni veletek Mira, és a két norvég erdei is. Az pedig, hogy ilyen csodás életet biztosítotok Flokinak és Cirinek nagy boldogsággal és megelégedettséggel tölt el. Sok boldog és vidám évet Nektek együtt!

Ölelés,
Virág