Jenny szülése – avagy minden jó, ha jó a vége

Kedves Olvasóm!

Talán emlékszel, hogy december elején Nayeli és Jenny szülése szinte egyidőben volt. Nayeli szült előbb, az ő szüléstörténetét itt tudod olvasni.
Ilyen decemberünk sem volt még, amióta macskát tenyésztünk, hogy kis norvég erdei macskák érkeztek volna hozzánk, ha nem is karácsonyi, de mikulás ajándékként.
Legutóbb ott hagytam abba a mesélést, hogy Nayeli délelőtti szülése után este azon tanakodtam, hogy hol is töltsem az éjszakát. Nayelivel és a hét kis norvég erdei újszülöttel, vagy inkább maradjak Jennyvel, aki abszolút a közelgő szülés jeleit mutatta, és szinte biztos voltam benne, hogy a szülés hamarosan elkezdődik. Valójában mindkét helyen lett volna a legjobb lenni egyszerre, de végül úgy döntöttem, Jenny mellet maradok, Nayeli úgyis csodásan tette a dolgát, és végül is Szabi úgyis ott alszik, majd felkel, ha valami történés van (nem… de mindegy, azért gondoltam, hátha…)

Eszter is kérdezte, még hat után, hogy jöjjön-e megvizsgálni Nayelit és a piciket, de írtam neki, hogy várjunk, szerintem Jenny meg fog szülni még ma, vagy legalábbis szülni kezd. Jobb ilyenkor, ha nem jön senki hozzánk, még akkor is, ha Esztert amúgy ismerik.
Eszter, nem is tudom, hogy honnét van energiája erre, de még felőlem is érdeklődött, hogy: „Te bírod?”, ami meglepő, mert ez ritkán jut eszébe bárkinek is, hogy a dolgok mögé lásson, lásson engem, az embert, aki mindezek mögött van, és lehet fáradt, álmos, kimerült – vagy mindez így egyben. Ez a teljesen egyszerű két szó nekem akkor valahogy nagyon sok erőt adott. Írtam neki, hogy köszönöm, nincs gond és bírni fogom, csak a fejem fáj nagyon, de az majd elmúlik. (Nem ittam, ettem, aludtam rendesen, szóval nem csoda.) Így aztán megegyeztünk abban, hogy reggel jelentkezem a fejleményekkel.

Eljött hát az este, fáradt voltam, irgalmatlan fáradt a két éjszaka alig alvás, és főként Nayeli szülés emiatt, ami bár abszolút könnyű és csodás volt, de a koncentrálás, figyelem, izgalom sok energiát vesz el. Elég sokáig fent voltam, figyeltem Jenny-t, aki váladékozott, bent feküdt a boxban, vagy kint a box előtt. Nyugodt volt, befelé forduló. Furcsa volt, hogy nem indult be a szülés, ezért úgy döntöttem, hogy próbálok aludni, és óránkénti ébresztőt állítottam be magamnak. Négy-öt óra alvásra számítottam, ami normálisan elég is lehet, de jelen fáradt helyzetemben nem tűnt soknak. Sebaj, csak minden menjen rendben. Keltem szépen, ellenőriztem Jenny-t, néha le is mentem és megnéztem Nayelit és a piciket is. Gyorsan eltelt az éjjel – de  a szülés nem indult be.

Reggel Jenny lejött velem, csináltam a reggeli feladatokat, és néhány óra után, nyolc felé láttam, hogy most viszont eljött az idő. Felhívtam a szobába, jött szépen, bement a boxba, és nem sok idő telt el, szépen, annak rendje és módja szerint életet adott egy csodaszép, fehér orrú, fehér tappancsos kis norvég erdeinek. Gömbölyű fiúcska, szép nagy, erős… enni is kezdett, Jenny nyugodtan elfeküdt.

Minden szép volt.
Aztán vártunk.
És vártunk…
És még vártunk.
De semmi…

Eszter amikor megállapította, hogy Jenny vemhes, egy picit érzett, így akár késznek is nyilváníthattam volna az egészet, de én biztos voltam benne, hogy legalább két picit várt Jenny, vagy akár hármat is. Kérdezte is Eszter kora délután, jöjjön-e, de mondtam, hogy ne, majd szólok, ha úgy érzem készen vagyunk.
Jenny-nél volt már, hogy 7 órát is vártam máskor két pici között, így nem aggódtam, csak vártam türelmesen.
Újabb órák teltek el, de semmi. Én, aki máskor szinte le sem ülök egész nap, vagy ha igen, akkor is dolgozom, nehezen viselem, ha nem történik semmi, csak várok és nem tudom meddig, de el nem mehetek onnét, mert mi van ha…

Késő délután már kezdtem kételkedni magamban, hogy tényleg jól éreztem-e, hogy több pici volt Jenny-ben, és kezdtem kicsit nyugtalanná válni, bár Jenny egyáltalán nem volt az, boldog volt a kis elsőszülöttel, nyalogatta, etette, pesztrálta.
Minden tökéletesen rendben lévőnek tűnt, attól eltekintve, hogy a szülés folytatásának semmi jele nem látszott. Időközben ezer dolgot kellett volna csinálnom, de Jenny ha már az ajtó felé indultam jött utánam, így nem hogy a dolgaimmal haladni, de még mosdóba is alig jutottam el.

Ha fel kellett kelnem, Jenny jött velem, a pici olyankor egyedül sírt… betakargattam egy puha takaróval, hogy ne sírjon, érezzen valami meleget maga körül addig is.

Így telt el a nap, a várakozás sosem könnyű, fárasztóbb, mintha történik valami, de ez az a helyet, amikor nem én irányítok. Este hét felé írtam Eszternek, hogy még mindig semmi, és már egyszer elbizonytalanodtam, nem volna-e jobb, ha kijönne és megnézné Jenny-t, de most inkább úgy gondolom: várjunk. Kérdezte hogy van, és én megnyugtattam, hogy jól: eszik, iszik, felkel és gondozza a picit is. Ezek miatt – és amúgy is – próbáltam nagyon pozitív maradni, és hinni abban, hogy hamarosan folytatódik a szülés, és minden rendben lesz, bár ekkor már 12 óra telt el az első pici óta, ami tényleg sok.

Három minimális alvással töltött éjjel után nem gondoltam, hogy még mindig nem fogok tudni aludni, pedig ez mostmár szinte teljesen biztossá vált. Nem mondom, hogy örömmel töltött el a dolog, de nem gondolom, hogy ez az én örömömről vagy bármennyire is rólam szólna, így szorgalmasan ittam a kávékat, és lelkileg próbáltam felkészülni arra, hogy nem csak hogy nem alszom majd, hanem bevállaltam azt, hogy fél napja leállt a szülés, és én itt leszek egyedül egész éjjel az anyamacskával, aki lehet, hogy már nem is fog élő cicát a világra hozni… vagy ha igen, akkor hogy, és ha nem, akkor azt hogy… mert az élő cicánál a halott cicát megszülni sokkal de sokkal nehezebb. Ilyenkor tényleg az a legnehezebb, hogy nem tudod mi vár rád, minek kell megfelelni, milyen döntéseket kell majd hozni… Jenny viszont nyugodt volt, a pici pedig tündéri.

Az éjjelem valami fura, lebegő, delírium szerű állapotban telt, amikoris nem aludtam, de totálisan magamnál sem voltam mindig. Jenny néha kifeküdt a box elé és néha úgy éreztem nincs teljesen jól. Ember nincs a földön, aki ezt megmondta volna róla rajtam kívül, de én láttam a tartásán, a nézésén, hogy nincs teljesen jól, aztán utána váltott és újra úgy nézett ki, mint aki tökéletesen jól van. Fájásai nem voltak, a két állapot közti különbséget is csak tényleg az ismerheti ilyenkor fel, aki nagyon jól ismeri a macskát és nagyon figyel. Én nagyon figyeltem, de éreztem, hogy a nem létező energia raktáraim utolsó cseppjeit fogyasztom, miközben a szülés még mindig nem folytatódik.
Óriási felelősség hárul ilyenkor rám, hiszen az én döntésem volt, hogy nem kérek orvosi vizsgálatot, segítséget – mert lehet, hogy éppen akkor  az ront a helyzeten, mert ha újra indulna épp a folyamat, de a hirtelen közbejött látogatás és vizsgálat miatt leáll… Mindenki tudja jól, hogy mennyire természetközeli tenyésztést folytatunk, igyekszünk csak akkor közbeavatkozni, amikor tényleg indokolt. Ettől ez még néha nem könnyű, mert a felelősség súlya nagy. Életek foroghatnak kockán. Kiscicák élete és a tenyészállatod élete, aki nem mellesleg ugyanúgy a háziállatom, mint Neked a sajátod.

Érzelemkavalkád, fáradtság, kérdések, nyugtalanság, egyedüllét… sokmindennel küzd ilyenkor az ember, és kezdtem úgy érezni, hogy annyira fáradt vagyok, hogy nem biztos, hogy jól tudom megítélni a dolgokat. De éjjel volt és ha így éreztem, hát jó, kimondani úgysem tudom senkinek, nemhogy megoldást kérni rá. Szóval nincs mit tenni, mint folytatni: virrasztani, várni, figyelni és igyekezni nem félni az ismeretlentől.
Egyre nehezebben ment.

De aztán eltelt az éjjel. Hála, hogy nincs az a nap, ami ne kelne fel, amikor fel kell kelnie, aminek örültem, bár azt is hozta magával, hogy a számtalan tennivaló vár lent, egy csomó állat számít rám, és én nem tudom elvégezni a dolgom, mert itt is dolgom van. Tehetetlen érzés…
Szabi szólt, hogy Nayeli és a picik jól vannak, ennek örültem, mert nem hiányzott, hogy ott is legyen valami gond.
Reggelre Jennyből  zavaros váladék kezdett folyni. Nem jó jel. Egyáltalán nem. Szerencsére szaga nem volt – ami viszont jó jel. Valahogy még ez is kiegyenlítette egymást. Az egész történés ilyen volt:  minden negatív mellé lehetett tenni egy pozitívat is, ami a döntéseket nem könnyíti meg, hiszen nem viszi el egy irányba, hanem szépen egyensúlyban tartja a dolgokat. Írtam Eszternek, hogy nem tetszik a váladék – hát nem tetszett neki sem, felhívott és  mondta, hogy amint végzett a többi teendőjével – jön.

Teszem hozzá, szombat volt. Tudjátok, a szombat, az, amikor a „normális” emberek a hosszú, fárasztó hétköznapok után ágyba kapják (vagy legalább viszik) a kávét, elmajszolnak hozzá egy kakaós csigát, és örülnek, hogy ez is eljött, a megérdemelt pihenés, merthát mégiscsak hétvége van. Én nem tudom ez mi, és Eszter sem tudja – tenyésztő és orvos ne álmodozzon vidámságos- szépséges hétvégi reggelekről, amikor nem dolgozik, hanem pihen, mert megérdemli. Átfutott a fejemen, hogy lehet, hogy mégiscsak választanom kéne a szép számú diplomáim közül egy szívemhez közelebb állót és abban tevékenykednem? És akkor nekem is jár egy valóságos hétvége?
Hülye kérdés, mind tudjuk a választ úgyis…

Szóval Eszter is rótta a hétvégi köreit, én meg ültem a szülő – jobban mondva épphogy nem szülő macska mellett…
Feljött Szabi, láttam aggódik ő is. Mondtam neki, hogy én úgy gondolom – továbbra is, bár valószínűleg nincs ember, aki épelméjűnek tartana ezért, hogy élő macskák (vagy legalább egy biztosan) vannak Jennyben. Hogy mi a baj, esetleg van egy elhalt magzat, és emiatt nem tud kijönni az sem aki még él, vagy bármi más baj van, vagy egyszerűen nincs baj… csak ez most ilyen? NO, ezt nem tudtam megmondani. Konkrétan egy egész nap telt el azóta, hogy megszületett az első cica, és másfél nap azóta, hogy a szülés első jeleit láttam – és aztán… semmi. Egy fájás sem. Van ilyen egyébként. Ritka. De van. Akár egy-két nap után újra beindul a szülés, és egészséges, élő kiscica születik. Ritka, legalábbis a tenyésztésben, hogy a természetben előfordul-e, és ez mennyire lehet gyakori, arról fogalmam sincs.

Ahogy vártam Esztert egyre nehezebben telt az idő, nem csoda, hiszen már egy napja csak vártam egyfolytában, de aztán hallottam, hogy megérkezett. Addigra ő már egyeztetett az ultrahangos-röntgenes orvossal, hogy legyen készenlétben, mert lehet, hogy szükség lesz rá, ha esetleg nem tudjuk megállapítani, hogy van-e még Jennyben cica.
Láttam, hogy aggódik Ő is. Megvizsgálta Jennyt.
Alacsony volt a hője, ami lehetne rossz jel is, de itt inkább arra utalt, hogy a szülésnek még nincs vége. Aztán megtapogatta Jenny pocakját, aminek nem örült, viszont egyértelmű volt Eszernek is, hogy van még cica Jennyben. Szólt az ultrahangos orvosnak, hogy menjen nyugodtan a dolgára, egyelőre nincs rá szükség.
És akkor itt jött a tanakodás, hogy mitévőnek kéne lenni. Eszter sosem utasít, mindig felvázolja a lehetőségeket, meghallgatja a véleményemet, és vagy hagy dönteni, vagy közösen döntést hozunk. Az ő fontossági sorrendjében első a tenyészállat és utána jön a kiscica, tehát neki a legfontosabb, hogy épen-egészségesen és termékenyen maradjon az anya, ha a pici is megmarad, az hab a tortán.
Így aztán arra jutottunk, hogy nem akarjuk a császár metszést, mert az szinte egyenlő lett volna azzal, hogy Jenny-t ivartalanítja is egyúttal. Másfelől Eszter szinte biztos volt benne, hogy ennyi idő után nincs élő kiscica benne, mégis jobb lenne, ha halottan is, de megszületne természetes úton. Ebben mondjuk egyet is értettünk, azzal a különbséggel, hogy én továbbra is úgy éreztem, hogy van benne élő cica, de természetesen megesküdni nem mertem volna. Eszter csodálta a pozitivizmusomat, ami nem csak azért van, mert alapvetően mindenhez igyekszem pozitívan hozzáállni, hanem mert én előzőleg úgy éreztem, hogy mozog benne baba, ha nem is erősen.

Itt jött el az a pont először a tenyészetben, hogy egy anyamacska oxitocint kapott nálunk. Máshol – más tenyésztőnek ez talán nem nagy szám, ugyanis sokan adnak főleg szülés után oxitocint az anyának, hogy jobban beinduljon a tej.
Ha engem kérdeztek, ez hülyeség, a tej be fog indulni és a természetes szülés lefolyása épp elég oxitocint szabadít fel az anyában. Sosem volt még olyan, hogy ne lett volna a frissen szült anyáinknak elég teje.
Amit még tudni kell, hogy az oxitocin használata nagyon rizikós dolog, könnyen lehet, hogy pont az ellenkezőjét érjük el vele, és a még élő kiscica bent reked a mamában és megfullad. Épp ezért szigorú szabályokhoz kötött az alkalmazása, az az állatorvos, aki felelőtlenül használja, könnyen a diplomájával és az állásával fizethet ezért.
Az is tény, hogy a szakirodalom azt mondja, hogy 3 óra fájásgyengeség vagy szülés leállás után adható oxitocin. Nos, itt jön közbe az, hogy nem tudom a tudomány mennyi szülő macskával találkozott, mert a 3 óra két kiscica között egyáltalán nem sok. Van olyan szülés, hogy szinte 10 percenként potyognak a picik és van olyan, amikor több óra eltelik két apróság között… és ezek keveréke is bőven előfordul egy szülés alatt.

A 30 óra viszont már mindenképpen megüti a szintet. Sőt. Így aztán vállaltuk, hogy lesz ami lesz, Jenny megkapja az oxitocint.
A másik két választás a császármetszés vagy a további várakozás lehetett volna. Az első helyett egyértelműen jobb volt az oxitocint legalább megpróbálni, a másik… nem tudom. Komolyabb diagnosztika, ultrahang, talán választ adhatott volna rá, hogy van-e élő kiscica, viszont továbbra sem biztosította volna, hogy ki is jön gond nélkül, és nagyon megzavarta volna az anyát is. És ugye hétvége volt, bár az ultrahangosunk megcsinálta volna nekünk a vizsgálatot, ha arról van szó.

Megkapta Jenny az injekciót. Eszter várt kicsit, hogy elindulnak-e a fájások, és aztán gyorsan ment is, hogy ne zavarja a folyamatot.

12.20. Ottmaradtunk egyedül újra. Jenny és én.
Brutális fájásai lettek. Borzalmas volt látni a semmihez sem hasonlítható görcsöket.
Szenvedett. És én is. Nézni is rossz volt. Összerándult az egész teste. Tolt. De semmi. Újra görcs. Újra tolt. Semmi.
És én ott ültem és szerintem életemben ennyire nem izgultam. Nagyon-nagyon egyedül éreztem magam. Nem tudtam segíteni. Nem tudtam, jó döntést hoztam-e? Nem tudtam mi vár ránk. Nem tudtam mi lesz a vége. Lehet, hogy iszonyú kínok árán meg kell szülnie egy halott magzatot és nekem ehhez asszisztálni. Végignézni. Eltemetni. Borzasztóan egyedül voltam és borzasztóan sajnáltam Jennyt. És a picit. A kis elsőszülött sírt, gurult jobbra-balra ahogy Jenny fetrengett a fájdalmas görcsöktől. Levittem gyorsan inkább Nayelihez, ott bekuckózott a hét kis apró norvég erdei közé. Ez jót tett a lelkemnek, legalább ő most jó helyen van.

Jennynél szünet nélkül jöttek a görcsök, mígnem megszületett a placentának egy olyan része, ami jellemzően nagyon ritkán jön ki a mamából. Egy öv szerű darab, ez köti össze tulajdonképpen a mamával a magzatot. Tudtam, hogy enélkül nincs túl sok ideje életben maradni bent a picinek, így ha eddig nem izgultam kellőképpen, akkor most nagyon. Lefotóztam. Elküldtem Eszternek, aki most először úgy érezte, van biztató jel, mivel szép egészséges volt, nem foszlott, nem oszlott, nem volt büdös. Még néhány görcs jött, de sajnos kiscica nem.

Aztán végetértek a fájások. Jenny fáradtan dőlt el, résnyire nyitott szemmel épphogy pihegett.
Még mindig nem voltunk igazából előrébb. Még mindig  nem láttuk mi lesz a vége. Szóltam Eszternek, hogy leállt a dolog, mondta, hogy rendben, akkor jön, és ad mégegy adagot.
Uh. Édes Istenem. Szegény Jenny. Ő még nem tudta, de én igen, hogy egy újabb ilyen menet vár rá. Az oxitocin kb. egy órán keresztül hat és háromszor adható be. Ha ez alatt nincs eredmény, akkor már csak a műtét van hátra.

14.00. Megjött Eszter. Beadta. Elment.
Mostmár tudtam mi jön. Ha lehet, így még szörnyűbb volt. Tudtam, hogy csak pár perc, és kezdődik. Minden egyes görcsnél mantráztam, hogy na most.. most történnie kell valaminek. Ennyi szenvedés nem lehet hiábavaló.
Jenny iszonyú erővel tolt. Két-három fájás után pár perc szünet jött.
Eszter írt közben, hogy mi történik. Van-e fájás, milyen váladék ürül…

14.35. Fogy az idő… Már fél óra eltelt. Még fél óra, és abba fognak maradni a fájások. Nem tudtam hogy élünk túl mégegy adag oxitocint.

14.37. Megjelenik egy farok. Egy fekete kiscicafarok. Jézusom. Csak tudja megszülni. Jaj, vajon él? Nem elég, hogy ilyen nehéz, még farosan is jön. Segíteni sem tudok úgy, mintha fejjel jönne. Nem hiszem el. Újabb görcs. De semmi. És újabb. Megjelenik egy hátsó láb. Csak lóg. Nem mozog. Iszonyúan izgulok. Iszonyúan drukkolok. És félek. És egyedül vagyok. És nem tudok segíteni. Csak most abba ne maradjanak a fájások. Kijön mégegy láb. Nem mozog. Nem merem húzni… mert ha él, félő, hogy kárt teszek benne.
Végtelenül hosszú időnek tűnik, míg kijön egy test. Nem mozog. És a feje, a feje még benne van és a két mellső lába.  Ólomlábakon megy az idő. Nem hiszem el. Meg fog fulladni. Hiszen látom, hogy a placenta nincs rajta. Nem kap levegőt. Ha él egyáltalán. Kijön a két láb, de a feje még bent. Most óvatosan megfogom és próbálom húzni, ahogy jönnek a fájások. Nyálkás, csúszik. Nem jön ki. Fogok egy papírtörlőt, hogy ne csússzon. Húzom. Tol. És kint van!!!! És megviselt. És egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy élő kis újszülött. Hosszú, kinyúlt a kis teste. Nem mozdul. Nem sír. Gyorsan kapok egy törölközőt és dörzsölöm az arcát, hátát. Jenny is nyalogatja. Ekkor megmozdul.  Szörcsögni kezd. Hála Istennek! Él!!! Rángatózik. Felveszem. Nincs orrszívóm. Semmim, amit használhatnék. Így szájjal kiszívom a váladékot az orrából és fejtetőre fordítva kicsit megrázom, hogy kijöjjön ami még tud. Szörcsög. Nyöszörög. Nincs jó formában, de él! Nem hiszem el… Sírok. Nevetek. Odaadom Jenny-nek. Nyalogatja, rendezgeti, megszületik a lepény. Felhívom Esztert. Végtelenül boldog. Percről – percre néz ki jobban  a kicsi. Hatalmas. Szépen mozog, kúszik… indul szopni. Határtalanul boldog vagyok.
Óriási megkönnyebbülés. Szinte el sem hiszem, hogy igaz.

Épp próbálok magamhoz térni, amikor Jenny újra tol, és körülbelül 5 másodperc alatt, a világ legszabályosabb módján, lepénnyel, fejjel előre, előbukkan egy újabb kis norvég erdei apróság, tökéletesen néz ki, nem megviselt, szépen veszi a levegőt… Jenny ellátja..
Nem is értem, hogy lehetek ennyire szerencsés. Írok Eszternek, hogy mégegy… és megegyezünk, hogy ha máskor nem, ma jöhet egy feles (amit természetesen egyikünk sem vált be…) Amúgy a másodszülött tökéletes mása, csak kislány. No jólvan, gondoltam, így kellett lennie – őt nagyon várták!

Eszter írja, hogy egy óra múlva itt van, és ellenőrzi a bandát. Addig én csak ülök ott és csodálom őket, figyelem, hogy minden rendben van-e és határtalanul szerencsésnek érzem magam, hogy nem torkollott tragédiába az egész. Kellett ez, nagyon kellett az egész éves nehézségek után. Jön is Eszter, boldog ő is, nem hitte volna… valami, ami nagyon rosszul is elsülhetett volna, de jó döntéseket hoztunk. Jól csináltuk. És valószínűleg szerencsénk is volt. Megnéz mindenkit, nagyon tetszenek neki a picik, Jenny fáradt, de rendben van – hihetetlen, hogy hogy lehet ereje ilyen brutális órák után mindenhez, eteti rendezi a piciket. Kikísérem Esztert, pizsamában, kócosan száll a hajam a szélben… Jön a szomszéd kocsival, de engem ez már nem érdekel, külsőségek jelen pillanatban nem (sem) foglalkoztatnak. (Később írja, hogy elragadóan nézek ki ma… én meg nagyon de nagyon röhögök. Legalább 4 napja nem aludtam, legalább két napja nem fürödtem, nem fésülködtem,  és ugyanabban a pizsamában vagyok, halálosan fáradtnak érzem magam és legfőbb vágyam egy forró fürdő és tiszta ruha. Az ember ennek is tud örülni, tessék…)

Szabi elviszi a kutyákat, amit megköszönök, mert jártányi erőm sincs, és a napnak még nincs vége. Jöhet a megérdemelt fürdő – minden más utána. Megvár.
Érdekes, mintha visszatért volna az erőm is, persze fáj a fejem, de még tart a megkönnyebbülés doppingja. És eltervezem, hogy ma alszom. Na persze nem egyfolytában, mert figyelni kell a picikre, de legalább néhány órát óránkénti intervallumokban. Éjfél után fekszem le. Jenny rendben. A három pici rendben.

Elalszom. Kelek egykor – minden szép. Már éppen visszaalszom, amikor éktelen visítás jön lentről. Kiscica sírás. Jesszusom mi van ott… Rohanok le, próbálok közben magamhoz térni… Nayeli egyik picije a nappali közepén fejhangon sikít, és egy másikkal a szájában rohan ki a szobából épp Nayeli. Felkapom a visítozót, beviszom a boxba, rohanok vissza és feszegetem ki Nayeli szájból a másikat, ő is visít éktelenül…
A fenébe… Sok volt Nayelinek ez a nap… beengedtem a többieket hozzá, hogy ki tudjanak menni a kennelbe. Mindenki jó fej volt, nem mentek be a boxba, épphogy csak elmentek mellette és ki a kijárón. Napközben nem is volt ebből gond. De úgy néz ki mégis zavarta ez Nayelit, plusz gondolom a sok feszültség, aztán Eszter látogatásai… Sok volt, gondolta valahova máshova viszi a piciket, ahol nagyobb biztonságban vannak. Már csak ez hiányzott… egy ideges anyamacska, 7 visító kicsi… Nayeli nagyon feszült volt, alig tudtam a boxban tartani, minden nyugalmamat és higgadtságomat össze kellett szednem (meg a nem létező energiámat), hogy megnyugodjon kicsit. Lehasaltam a box mellé s félig belógva simogattam, nyugtattam. Amint megmozdultam már ugrott is fel, és random felkapott egy picit és próbált vele rohanni – persze az ajtót már bezártam, ilyenkor visított a többi 6 is…

Nos, mondanom sem kell.. ezzel telt az éjjel… ültem-feküdtem a padlón, mindenem fájt és minden pillanatban résen voltam… Hosszú éjszaka volt. Irgalmatlan hosszú. Zsinórban az ötödik… Szabi meglepődött, hogy mit keresek ott, az egészből nem vett észre semmit…
Elhatároztam, hogy reggel összeköltöztetem Jennyt és Nayelit fent, ott nyugis lesz.
Bíztam benne, hogy Jenny hagyja az egészet, mert Nayeli sosem volt a kedvence, a vemhesség alatt meg különösen nem. Így izgultam, hogy hogyan fogja fogadni a dolgot.

Hát… érdekes volt.. elkészítettem fent a helyet, felvittem a piciket, bepakoltam őket a másik három mellé, egy pillanatig néztem őket – milyen szépek, majd beengedtem Nayleit. Egyből ment a picik után, gyönyörűen feküdt be a boxba… Jenny, na neki volt néhány olyan pillantása, amikor nem tudtam, hogy mi lesz ebből, nekiugrik, vagy sem… rezgett a léc, de aztán valami átkattant a fejében és kedvesen odadugta a fejét Nayleihez, megnyalogatta. Uh… hála az égnek! Azért még ott maradtam egy-két órát velük, nehogy gond legyen, de nem volt, csodásan gondozták együtt a 10 apróságot.

Boldog voltam és –  mondanom sem kell – halálosan fáradt… de végig kellett csinálni a napot, és amúgy sem tudok nappal aludni. Valójában éjjel sem tudtam sokat. A picik elég nyugtalanok voltak, sokat sírtak. Nem számoltam hányszor ugrottam ki a box melletti ágyból, de sokszor. Sebaj, gondoltam, hogy ezt már kibírom, majd a következő éjjel – na akkor tényleg alszom egy jót.
Mondanom sem kell – másként alakult. Elkezdődött és 5 héten keresztül tartott … éjjel és nappal. De ez már másik történet. Minnie története.

Mit is mondhatnék? Ilyen a tenyésztő élete… nem egy habos torta, és akkor visszafogott voltam és nőies.
De minden jó, ha jó a vége… és ennek jó volt. Nem tudok érte elég hálás lenni Eszternek, hogy most is, mint mindig mellettem állt, segített, az egész szombatját rám áldozta és Jennyre, meg a picikre. Megkértük, legyen a kicsik keresztanyja, és nevezze el ő a babákat. Szabi épp náluk volt, amikor ezt a kérést elküldtem neki, és nevetve mesélte, hogy otthon, mikor ezt az ötletet kitaláltuk azon kuncogtunk, hogy lehet, akkor az egyik babacica Oxitocin lesz… Ha az nem is, de latin neveket kaptak. Az első cica lett Gaudium – ami örömöt jelent. Hiszen az volt. Öröm, hogy rendben-simán megérkezett egy átvirrasztott éjszaka után. A rá 32 órával később érkező testvére lett Spes, ami reményt jelent. Hiszen mindvégig abban reménykedtünk, hogy valami csoda folytán élve megszületik majd. A harmadik, a lányka pedig Fortuna, vagyis szerencse, hiszen ha nem tud megszületni Spes, akkor ő sem, tehát óriási szerencséje volt.
Azt hiszem ennél tökéletesebb, mélyebb jelentéssel bíró nevet nem tudtunk volna találni nekik. Köszönjük!

Nagyjából ezzel a momentummal ért véget az évünk – jobban mondva mégsem, mert hátra volt még Elsa és Sony útja, és az, hogy Jenny aznap reggel nagyon beteg lett – de erről majd a következő videó blogban mesélek a YouTube-on.
Összességében tehát az évünk jól végződött, Minnie-ről majd írok még, és arról is, milyen nehezen indult az idei. De ez még nagyon friss, és szerintem bőven elég a fenti történet mára.

Vigyázzatok magatokra, tartsatok ki, itt a tavasz (tőlem persze folytatódhat a tél)!

Ölelésem,

Virág