Kicsik nélkül az élet… – avagy kirepültek a kis norvég erdeik

Kedves Olvasóm!

Tudom-tudom, nem ezt ígértem én…, hanem, hogy majd jövök szépen mindenféle írásokkal. Nos, sűrű volt az elmúlt időszak nagyon, de most, hogy megfogyatkozott a banda több időm lesz írni arról a rengeteg mindenről, amiről már oly rég szerettem volna.

Először is köszönjük, hogy az utóbbi két alom kis norvég erdeit is a szívetekbe zártátok, és nyomon követtétek a mindennapjaikat, csínytevéseiket, kedvességeiket – gazdisodásukat. Írok itt most néhány olyan kérdésről, amit nagyon sokszor tesztek nekünk fel, személyesen, kiállításon, cseten, email-en… Lássuk hát:

• Hogy tudjátok elengedni ezeket a kis szépséges norvég erdei kiscicákat?
  A rövid válasz: úgy, hogy a lehető legjobb gazdit választjuk nekik.
  A hosszú válasz: Úgy, hogy a kicsiknek ebben a korban már sokkal több személyes törődésre, foglalkozásra, játékra, babusgatásra van szükségük, mint amit mi egyesével meg tudunk nekik adni, hiszen van mellette életünk, házunk, munkánk, gyerekünk, és még sok-sok saját állatunk. Legfőképpen ez utóbbi. Ráadásul pontosan ez az a kor a piciknél, amikor világosan látszik, hogy érdeklődnek már nemcsak a társaik, hanem a kétlábúak iránt is, és elkezdenek velük kötődéseket kialakítani. Sokkal jobb az, ha ez nem velünk, hanem már a leendő gazdival történik meg, akik a  személyiségüket megismerve sokkal inkább tudják a  személyes igényeiket kielégíteni úgy, hogy közben örök társakká, barátokká, családtagokká válnak. Amíg a picik a bandában élnek, sokkal nehezebben látható az, hogy ki-milyen személyiség (persze mindenkiről sokat tudunk, de ezek igazán akkor válnak szembetűnővé a különbözőségek, amikor nem a csapat egy tagjaként szemléljük őket, hanem kiválva onnét egy új (sokkal kisebb) „csapatba”, családba kell beilleszkedniük. Mi erről az oldalról nem ismerjük őket, mert nincs rá lehetőségünk.
  Másfelől nem maradunk macska nélkül, hiszen a saját 11 norvég erdeink csak arra vár, hogy  velük töltsünk minél több időt, velük foglalkozzunk – nekünk ők a háziállataink, a családtagjaink, az apróságok ehhez képest csak „szállóvendégek”. Mondjuk a legcukibbak, a legszeretnivalóbbak – de akkor is. Szóval van kivel foglalkoznunk – bőven, így nem marad óriási kitöltetlen űr.
  Az pedig, hogy ezeket a piciket a világ legjobb gazdijainál tudhatjuk, mindennél megnyugtatóbb, akik képeket, sztorikat küldenek, kérdeznek, örülnek, mesélnek…. látjuk, hogy az aprók milyen jól érzik magukat – akkor miért kéne naponta úgy ébrednünk, hogy ez az élet kicsik nélkül de rossz. Elviselhetetlen. Kibírhatatlan. Nem az. Főleg így nem az. 🙂
  A mi dolgunk az, hogy amíg velünk vannak, addig al ehető legjobb életkezdést biztosítsuk nekik, hogy aztán magabiztosan váljanak az új család kedvencévé. Büszkék vagyunk arra, hogy ez az esetek kilencvenkilencegészkilenctized százalékában sikerül is.
  

  Szépséges Kulpa

• Mikor lesznek újra kiscicák?
  A rövid válasz: nem tudjuk.
  A hosszú válasz: akkor, ha újra tüzelni kezdenek a nőstények, és mi is úgy gondoljuk, hogy eljött az ideje a picik érkezésének. Továbbá akkor, ha az idei évre tervezett – Teutates – kandúrunk készen áll arra, hogy megvalósítsa ezen terveink egy részét. És még ezen kívül is sokösszetevős a dolog, de ezekbe most nem megyek bele – majd máskor.
• Milyen párosításokat tervezünk?
  A rövid válasz: nem tudjuk.
  A hosszú válasz: nagyon sok ötletünk és tervünk van, de addig nem akarunk a nagy nyilvánosság előtt beszélni róla, míg mi magunk nem konkretizáltuk ezt. Majd valamikor utána. Ami biztos, több újdonság is várható nálunk. Sőt… továbbmegyek. Szinte csak újdonság és olyan párosítás várható nálunk, ami eddig még nem volt. Az adott év terveit mindig az évtervező elvonulásunk után tesszük nyilvánossá (januárban), addig nekünk is csak gondolataink vannak róla, hogy mit szeretnénk.
• Mikor lesz amber színű kiscicátok?
  A rövid válasz: nem tudjuk.
  Hosszú válasz itt most egyelőre nincs, Viva még kiscica, ráérünk ezen gondolkodni.
  

  Amber cicánk, Viva

• Tényleg lesz Nordic Verden póló?
  A rövid válasz: tényleg.
  A hosszú válasz: elnézést kérek, nagyon szerettem volna elkészülni ezzel a projekttel erre a kiállításra, de sajnos nem jött össze – picik, utazás, egyebek – de most neki fogok állni, és talán még Nordic Verden naptár is lesz a jövő évre. Szóval aki még nem vett naptárat, ha vár egy kicsit, vehet egy igazi norvég erdeist.
• Mikor látunk újra benneteket kiállításon?
  Magyarországon majd csak április elején, Győrben. Figyeljétek a kiírásokat, időben fogunk róla szólni.

És most néhány mondat arról, hogy vagyunk mostanság. A picik elég lassan, szakaszosan költöztek el tőlünk, és ahogy láttátok, Frida („lánykori nevén” Korana) volt az utolsó, akit mi magunk vittünk el az új gazdiknak Tenerifére, és kedves meghívásukra – amit ezúton is nagyon szépen köszönünk  – egy hetet töltöttünk a csodálatos örök tavasz (nekem nyár) szigetén.

Felejthetetlen élményeket kaptunk. Az utazásról videóblog fog készülni majd, de lehet, hogy külön blogbejegyzés is, ha érdekel Benneteket az, hogyan zajlik egy ilyen viszonylag hosszú repülős út egy totál más világba egy apró kis norvég erdeivel. Kipihenten, feltöltődve értünk haza a télbe (amit egyébként imádok), és alig végeztünk a kipakolással, amikor már a kiállításra való összepakolással kellett folytatni.

A kiállításon nem hoztuk pont azokat az eredményeket, amiket szerettünk volna – de egyfelől minden kiállítás egy lutri, és nagyon sok csillagállásnak kell jó irányba állni ahhoz, hogy tutira mindent vigyél, másfelől volt több olyan szituáció is, amikor ránézésre tudtuk, hogy nincs esélyünk adott helyzetben. Nem azért, mert nem szépek a cicáink – igazságos, megdolgozott küzdelemben ha a bíró a másik cicát választja akkor mi is csak gratulálni tudunk és örülni a másik tenyésztő sikerének.

De persze vannak más esetek is, amiket nem taglalunk, mert egyfelől totálisan felesleges – ez a világ sok esetben ilyen, másfelől meg a macskáink szépségéből, értékéből, abból a sok-sok jóból amit nekünk – és másoknak – adnak, semmit nem von le vagy ad hozzá az, hogy éppen elnyer-e egy best in show-t vagy nem. Ha igen, persze nagyon örülünk, ha nem – és jogosan nem, akkor is örülünk, ha meg további eset áll fenn, akkor kicsit morgunk, és tovább lépünk. Nem érdemes mindennel foglalkozni. Sőt. Jó dolgokkal érdemes CSAK foglalkozni, ami meg nem jó azon változtatni. Ha tudunk. Ha rajtunk múlik. Ha meg nem, akkor meg úgyis mindegy.
Szóval örülünk az elért eredményeknek, de legfőképpen annak, hogy megint sok jó emberrel találkoztunk, tenyésztőtársakkal, barátokkal, gazdikkal, gazdijelöltekkel, érdeklődőkkel. Köszönjük szépen, hogy megtiszteltetek minket a jelenlétetekkel. Köszönjük Laky Zsuzsának külön a végtelen kedvességét, figyelmességét, mosolygós őszinte-barátságos lényét, a szépséges sorokat és a cuki bögrét, amit azonnal használatba is vettem, csak úgy a hozzá tartozó finomságokat. Köszönjük a drukkolást, az érdeklődést, a figyelmet. A szeretetet.

Szabi sajnos beteg lett a kiállításra, így nagyon nem irigyeltem az egész napért. Én jól voltam (még akkor), így a kedves tenyésztőtársak, barátok kérleltek, hogy tartsak velük a szombat esti party-ra. Kiállítás után mindig van gálavacsora, buli, móka-kacagás, amin mi nem szoktunk résztvenni általában. Nem azért mert nem jó, hanem mert mire hazaérünk, kipakolunk addigra már nagyon  fáradtak vagyunk és ott vannak még az esti teendők, és másnap reggel újra indulni kell. Szombaton is azért tudtam enni egy szendvicset – először aznap úgy délután valamikor -, mert vittem magammal, másként esélyem sem lett volna még erre sem. De hát kötélnek álltam, és nem bántam meg végül, hogy a többiekkel tartottam bulizni. Jó volt, fergeteges, rengeteget táncoltunk, nevettünk, szuper volt a társaság. Szabi pedig extracukkerjófej volt, mert hajnalban jött értem, és összegyűjtött, pedig ugye nagyon nem volt jól.

Utólag kérek elnézést attól a kedves érdeklődőtől, akinek végig kellett hallgatnia másnap a következő beszélgetést köztem, és az egyesület vezetője között a kiállítási ketrecnél:
– Helló Virág, akkor nem hívlak, már azt hittem nem jöttök. Urad hogy van?
– Vacakul. Jön majd később, csak hazavitte Teut.
– Oksa.
– Te, Laca, van fogalmad róla – mutatok fel egy rózsaszín, gumipánttal nyakba akasztható nyakkendőt -, hogy ez hogyan került éjjel a nyakamba, és vajon kié? Mert ebben mentem haza…
– Ja, ez az enyém! Köszi! És te nem láttad véletlenül a piros alsónadrágomat?
– A sex bombos feliratút? De-de, az egyik szlovák nő abban táncolt.
Itt kicsit csend lett körülöttünk, ami nekem akkor nem esett le, csak utólag villant be, hogy külső szemlélőnek azért ez egy érdekes beszélgetés volt. 😀
A  háttér sztori az, hogy az egyik kedves külföldi tag a hetvenakárhányadik szülinapját ünnepelte aznap, ezét az egyesület egy low cost „csippendél” show-val készült neki. A jeles művész költséghatékonyság, és móka fokozása okán nem más, mint az örök mókamester és minden lében kanál, csupa szeretet Laca volt. Említett piros ruhadarab lekerültekor természetesen volt alatta másik.
Nos, hát ebben a hangulatban telt az éjjel, és ennek megfelelően kicsit fejfájósan a másnap. Kinek betegség, kinek az elfogyasztott „jéger”-ek okán.
Plusz Teu kicsit kiverte nálunk a biztosítékot, ugyanis Jaime után vasárnap ő lett volna a soros a kiállításon. De ő nem akart jönni. És ha valamit Teu nem akar… akkor ember legyen a talpán, aki meggyőzi az ellenkezőjéről, vagy ráveszi. Nos, elég legyen annyi, hogy ketten harmadjára bírtuk berakni a boxba – és már az előző napokban menekült előlem, tudta, hogy esemény lesz. Szabi kiakadt, jogosan, és én is, mert nehogymár ekkora ellenállást kelljen kifejteni azért, mert be akarod rakni a boxba. Szabi mondta, hogy hagyjuk itthon, úgysem szereti a kiállításokat, champion címe van már – ne nyektessük. De én úgy voltam vele, hogy nevelési célzattal mostmár nem viszem vissza, mert akkor megszokja, hogy némi hiszti árán úgyis az van, amit ő szeretne. Pedig valójában nem volt kedvem hozzá, hogy nyúzzuk szegényt az egésszel, amikor annyira nem bírja.

Tudjátok, hogy Teu egy éves kora után került hozzánk, a tenyésztője nem hordta kiállításokra – mint mi a kicsiket – így nem tudta megszokni, és ezért tart tőle. Nagyon nagy nyugiban élet egy másik kandúrral egy szobában, és nálunk neki először még a kintlét, a roppant kevés zaj, ami az utcáról jön, az is sok volt, mikor megérkezett. Meg vannak cicák, akik egyszerűen nem valók kiállításra, de ő így extrán nem.
De én még kötöttem az ebet a karóhoz, hogy jön. Befizettük, meg különben is, viselkedjen. Ennek örömére az út háromnegyedénél gondolta úgy, hogy bosszút áll. Amikor éreztük a szagot, tudtuk, hogy van itt némi gond. Ekkor Szabi amúgy is rozoga állapota, a nem alvás és úgy általában ami ránk vár – gyorsan meghozta az ítéletet: minket kirak a lányokkal (Kiana, Viva, Nayeli), Teut meg hazaviszi. Egyetértettem, nekem sem volt kedvem még macskát fürdetni a közösségi mosdóban. Aztán szárítani. Teu amúgy sem bírja ezeket, és az idegen környezetet sem. Így aztán ott maradtam egyedül a hárommal, Kiana is elég feszkós volt, a másik kettő szerencsére mint az álom, bújnak, játszanak, nem érdekli őket, hogy mi történik körülöttük. Így indult a nap 3 óra alvás után, de aztán abszolváltuk az egészet.

Ilyen ez a popszakma. Mikor megjöttem este,  Teu, – aki előtte egyből bevonult a kanapé alá, ha meglátott – ugrott örömmel az ölembe. Okos. Hihetetlen okos. Tudta, hogy vége az egésznek, nem megyünk már sehova, elmúlt a „veszély”.
Nos, este még jól voltam, de hétfőre én is elkaptam Szabi torok-nyavalyáját, meg valami hasmenőset is, így nagyon változatosan telnek azóta a napjaim…
Különben meg megjött a tél, és csodálatosan szép minden, csak még nem nagyon tudtam élvezni. De fogom.

Remélem már mindenki készül a karácsonyra – mert én még nem, de kéne. Egyelőre csak próbálok felszínen maradni, de aztán ha felszívtam magam energiával, akkor én is belevetem magam a készülődésbe – és legalább egy adventi koszorút szerzek. 🙂

Ölelésem Nektek, vigyázzatok magatokra, élvezzétek a telet – ha nem élvezitek akkor is az van, vagy menjetek Tenerifére, ott nyár van mindig!

Virág