Megérkeztek a várva vártak! – Joanna első szülése

Kedves Olvasóm!

Hát itt vannak. Megérkeztek. A várva-vártak. Nem volt könnyű az út. Kacskaringós volt és hosszú.
Lássuk.
Joanna a saját tenyésztésű cicánk, a szintén saját tenyésztésű Rosita, és Jaime, a lengyel kandúrunk lánykája. A nőstény norvég erdeik nálunk általában 8 hónapos koruk körül szoktak elkezdeni tüzelni. Joanna  nem tette, ami nagy meglepetés volt, hiszen ráadásul a tavaszi tüzelős időszakban érte el azt a kort. Nem aggódtunk, vártunk. Ahogy az emberek, a macskák sem egyformák, kicsit még örültem is, hiszen nehéz dolog egy cicalánynak hónapokig 2-3 hetente tüzelni… Aztán később sem kezdte el, akkor már kicsit aggódtam, de úgy voltam, hogy majd jövőre. És így is lett. Mivel a főként Joannának vásárolt kék kandúrunk, Teutates az implant kivétele után még nem volt készen a légyottra, viszont mi mindenképpen szerettük volna, ha Joannának mielőbb lesznek kicsinyei – nem jó megvárni a két év feletti kort, így a 2. tüzelésénél elvittük Lengyelországba – de sajnos ez a pároztatás nem volt sikeres. Az utazást és az egész sztroit meg tudod nézni a YouTube csatornánkon lévő vlogon.

Szomorúak voltunk, hogy nem jött össze, gondoltuk megpróbáljuk mégis Teut. Ő lelkesen próbálkozott is, aminek eredménye egy álvemhesség lett. Ilyenkor a cicák elkezdenek akár úgy viselkedni, mintha vemhesek lennének, Johi hízott is majd egy kilót, és abbahagyják a tüzelést, akár egészen egy teljes vemhesség idejére is. Hát.. ez nem kedvezett újra a terveinknek.

Gondolkoztunk, mitévők legyünk, ha újra tüzel, mert Teut nem mertük megint megpróbálni, féltünk az újabb álvemhességtől. Biztosra akartunk menni, tapasztalt, közelebbi kandúrt akartunk – mert visszamehettünk volna Lengyelorszába bármikor, de hosszú volt az út és Johi nem került túl nagy barátságba Dragonnal. Így megkérdeztem kedves barátunkat, Renatat, akinek a kandúrja már kétszer volt papája a picikéinknek néhány évvel ezelőtt, hogy vállalná-e ezt a nemes feladatot. Renata nagyon örült nekünk, meg hogy újra találkozunk… és felajánlott több kandúrt is, de mi köszönettel maradtunk a jó bevált fenegyereknél, Dardevil-nél.

Erről az utazásról sajnos nem készítettünk vlogot, mert lerobogtunk Horvátországba, örültünk egymásnak, ittunk egy kávét, ettünk egy sütit majd irány haza, és pár nap múlva ugyanezt ismételtük meg Johiért menet. Ilyen ez a macskás élet, nem nagyon lehet otthonról elmozdulni, hiába tesz meg mindenféle nagy utakat az ember, rohan is vissza a norvég erdei macskák seregéhez és persze a kutyákhoz.

Közben itthon Jenny is tüzelni kezdett, őt sem mertük Teuval megpróbálni, így Masek, a spanyol herceg lett a párja – volt már egyszer ilyen, itt tudjátok megnézi a csodaszép kis norvég erdeiket!
Néhány hét múlva orvosilag is bizonyított volt mindkét szépség vemhessége, kezdődhetett a várakozás.
Ami igazából nem is volt az, mert annyi minden történt közben az itthoni  3 alom kiscicával, és Kiana is megérkezett, hogy egy pillanatig sem értünk rá a messziségbe révedve álmodozni azon, hogy milyenek lesznek a picik és hányan, és mikor, és így tovább.
Joanna hasa hatalmasra nőtt – már előtte is pocakos volt kicsit még az álvemhesség következményeként, plusz ugye ő amúgy is a legnagyobb nőstényünk (Jaime lánya… ), hogy nehéz lett volna megmondani, mennyi kicsi lesz, de biztos voltam benne, hogy sok.  Így némi izgalommal készültem erre a szülésre, mert nem tudtam hogy fog reagálni Joanna az első alkalommal és mennyire lesz megterhelő a sok kicsi, a nyári forróság és az, hogy sajnos még több nagyobb kicsi van itt az  előző almokból különböző indokok miatt – akiket a vemhesek először utálnak, a végén pedig folyton szoptatni és gondozni akarnak – egyik sem jó… és szülés előtt, közben-után zavaró nagyon a nyüzsgésük, szertelenségük, hangosságuk. De így alakult, mostmár mindegy is, sok munkát adott és ad – de hát ez van. Másfelől iszonyú cukik a kis kamaszkák… imádom őket nagyon!!!

Számítottam rá, hogy Joanna esetleg nem várja ki a 65. napot a sok kicsi miatt, de arra nem igazán, hogy fényes nappal kezd el szülni. Persze minden előkészítve várta, a box és a szükséges „hozzávalók” – egyszer majd lefilmezem Nektek, mi mindennel készülök elő a szüléshez.

Szóval… felkeltem… és fáradt voltam. Ilyenkor éjjel már óránként ellenőrzöm a vemhes macskát, így a szokásosnál is többet voltam fent éjjel. Meleg volt nagyon, pedig épphogy felkelt a nap, így gondoltam majd bent kávézom, nem kint. Előtte néhány dolgot megcsináltam, és még gondoltam is rá, hogy előbb takarítani kéne, nem kávézni, de mivel Szabi készült már munkába, inkább csináltam neki is egy kávét, hogy együtt igyuk meg.  Közben azon járt az agyam, hogy hogyan építsem fel ezt a napot, felkészülve arra, hogy akár szülés is lehet, milyen fontossági sorrendet állítsak fel a temérdek feladat között. Két korty után odajött hozzánk Johi, és olyan hangon szólt hozzám, hogy azonnal felemeltem a farkát, hogy megbizonyosodjak arról, jól értem-e amit mond. Jól értettem. Felpattantam, megkértem Szabit tartsa szóval Joannát, míg én néhány lényeges dolgot megcsinálok – úgy mint almolok, kaját adok kint-bent, bekészítem a telefont, gépet, töltőt, kiterelek mindenkit a szobából. Jó időt futottam, és egy kihült kávéval meg egy kicsit zavart Joannával beköltöztem a szobába.
Szabi is elment a munkába, kint elcsendesedtek a kisebb és nagyobb norvég erdeik.

Johi bement a boxba, és szinte azonnal megkezdődtek a fájásai is, amiket nagyon jól viselt. A boxot kevésbé. Volt bent B verziónak egy nagy papír doboz is, azt figyelemre sem méltatta, inkább úgy döntött, hogy a matrac és a szekrény közötti eldugottabb keskeny rész alkalmas lesz a szülésre. Nem volt az, erre talán ő is rájött, és felköltözött az ágyra.

Majd vissza a boxba. Feltúrta az egészet.

Újra vissza a szekrény mellé. 8.10. perc.  És tolt.  Itt született meg végül az elsőszülött. Farral érkezett, burok nélkül, szakadt köldökzsinórral, és… és vörösen! Óóóó micsoda öröm, az első vörös kiscica megérkezett hozzánk! Nagyon vártam, hogy legyen nálunk vörös apróság, és drukkoltam, hogy legalább egy legyen közöttük. Erre máris az első az lett! Nem is nézegettem fiú-e, vagy lány – egyértelmű volt a dolog, ebből a párosításból csak a fiúk lehetnek vörösek.
Joanna nagyon ügyes volt, gyönyörűen letakarította a picit, akin láttam, hogy szép nagy baba.

Alig tudtam nézegetni az apróságot, amikor Joannának újra tolófájásai lettek, és már érkezett is az újabb kis meglepetés apróság! Óóóó, újra egy kis vöröske! Nohát, el vagyok kényeztetve! – gondoltam, és örömmel szemléltem az új jövevényt, aki kint volt, de a lepény bent, így békésen pihent életében először ebben a kinti világban. Joanna hason feküdt, így nem sok esélye volt egyeskének szopni, de ráér.. nem zavartam meg Johit inkább. Vártuk-vártuk a lepényt, de nem jött… Joanna elrágta a zsinórt és a két kis vöröset tisztogatta.

Aztán lecsendesült minden. Kint beborult és kicsit hűvösebb levegő áramlott be a félig nyitott, lesötétített teraszajtón. Joanna lihegett, a kép apró norvég erdei pedig összebújva pihentek, fejüket a mama bundájába fúrták. Éreztem, hogy most egy kis pihenő jön, de nem akartam elővenni a gépet és dolgozni, inkább fogtam a kihűlt kávém, és elkezdtem iszogatni, közben nézegettem az apró kis vöröseket, és kíváncsian vártam hányan-kik érkeznek majd még hozzánk. Kicsit aggódtam a bent maradt lepények miatt, de ritka az, hogy egy cica-egy lepény és minden a nagykönyv szerint megy.
Majd másfél óra telt el ebben a nyugalomban, 9 körül az aprók szopni kezdtek, majd amikor újabb fájások után megszületett a harmadik fiúcska – egy újabb vörös, akkor már derültem magamban: – Virág vöröset akartál? Hát tessék… Megkaptad! 🙂

Vele együtt egy lepény is érkezett – nem az övé, így vártuk türelmesen, hogy a lepény is megszülessen, és el tudjon indulni a többiek és a tej felé. No, itt jött el az a ritka pillanat, amikor közbeavatkozok egy szülésnél, ugyanis máris újabb tolófájások jöttek, de a kis vörös még ott lógott a zsinóron, így kénytelen voltam elvágni azt, hogy legyen hely az újonnan érkezőnek  és lássak is valamit, és a hármas számút odacsoportosítottam a színben egyezőek mellé. Valószínűleg magától megoldódna egy ilyen dolog, de jobb, ha látom mi történik, ráadásul Johi tolt, a baba kint volt, a lepény bent, ő felpattant és idegesen futkározni kezdett a lógó aprósággal együtt. Leült az ágyra, tolt egy kicsit ott, kicsit a földön, kicsit szaladt, én meg igyekeztem egy tiszta törölközővel tartani az apróságot, hogy ne ütődjön sehova sem. Nem kétlem, hogy létjogosultsága van ennek a viselkedésnek, mégha ijesztő is, tudni kell, hogy ettől valószínűleg az apróságnak semmi baja nem lenne. Végül visszafeküdt a helyére, rendezgette a vörösöket, a cuki kis fehértappancsos tortie kislány pedig, ahogy a zsinór engedte, kúszni kezdett az alsó emlők felé. Általában enged annyit a köldökzsinór, hogy szopni is tudjanak annak ellenére, hogy a lepény még a mamában van. Ki van ez találva …. (az eleje a vége, ahogy már idéztem máskor is Kowa után szabadon).

Alig két óra leforgása alatt megszületett négy pici – nem semmi! Abban biztos voltam, hogy nincs még vége a szülésnek, ahhoz túl nagy volt Joanna pocakja – vemhesen, és a 4 pici után is. Persze csalóka a dolog, hiszen mint az embereknél is, szülés után még simán úgy néz ki az ember, mint aki 6 hónapos terhes  – náluk is napoknak kell eltelni, hogy rendesen visszahúzódjon minden a régi méretébe és láthatóan kisebb legyen a hasuk. Valójában egy kívánságom volt, hogy ne legyen 8 kicsinél semmiképpen több, mert első szülésre a 6 sem semmi (és amúgy is, norvégnál az már sok, bár nem ritka), de annál több azért megterhelő lehet.
Ekkor már nagyon ki kellett mennem a mosdóba, éhes is voltam, kezet is akartam mosni, fel is kellett állnom kicsit, így miután az első kislány zsinórja nem kötötte össze a mamával és egy lepény is megszületett kimentem kicsit. Kint nagyon örült nekem mindenki, de nem igazán értem rá velük foglalkozni. Kaptak enni – kivételesen a husievést konzervre cseréltem. Kint sokkal jobb idő volt a konyhában, mint bent… sajnos elég meleg a szoba délelőtt, délután már jobb azért. Joanna pihent, lihegett, és csodásan tisztogatta az apróságokat. 11 órakor – úgy, hogy észre sem vettem, pont olvasni próbáltam az előre odakészített könyvet. Már rég neki akartam állni, de sehogy nem volt rá idő, pedig egy nagyon kedves ajándékként kaptuk a Nordic Verden kerti partin  egy csodálatos házaspártól, akiknél egy szépséges Nordic Verden cica lakik, és akik nagyon belopták magukat a szívünkbe tiszta, kedves, szeretettel teli segítőkész lényükkel. Mert milyen már az, amikor valakit az Excellenciás Úr megszólítás illetne meg a hivatása alapján, de mégis úgy érzed mintha a saját apukáddal beszélgetnél. Világot látott, nagy tudású emberek, akikről sokan vehetnének példát, akkor talán másként működne a világ. Ezúton is ölelésem Nekik!
No, elkanyarodtam.

Szóval éppen egy-két vidám fejezeten voltam túl, amikor a könyvből felpillantva konstatáltam, hogy Johi minden hang és cécó nélkül produkált nekünk egy… no mit gondoltok? Kit? Igeeeeeen! Egy vörös fiúcskát! Itt már nagyon derültem, és eszembe jutott egy kedves volt főnököm – Kürti Sándor – egyik kedvelt mondása: Segíts meg Istenem! De ne ennyire… 😀 Örültem én nagyon az újabb kisfiúnak, csak szívesen vettem volna, ha lányok is érkeznek a csapatba. De persze ha történetesen 6 vörös lett volna a felhozatal, akkor az lett volna a legnagyobb boldogság.
Különben meg a legboldogabb attól voltam, hogy minden komplikáció nélkül, ügyesen-gyorsan szült elsőre Johi.

Persze ekkor már fáradni kezdtünk. Ő is, én is… Ő indokoltan, és persze éjjel már én sem sokat aludtam, mert ilyenkor minimum óránként kelek, hogy megnézzem a szülés előtt állót, hogy minden rendben van-e, nem indult-e be a szülés.  Éhes voltam nagyon, de semmiképpen nem akartam kimenni és nekiállni enni, viszont eszembe jutott, hogy Szabi a minap meglepett egy igazi retro vasutas csokival. Tudjátok… vagy nem, mert szemtelenül fiatalok vagytok, de volt régen a vasútállomáson kapható utasellátók csoki rolója. Mindenki kedvence volt. Akkor nem ettem meg, amikor hozta, így kiléptem érte a konyhába. Finom volt nagyon, de a gyomrom erősen tiltakozott, hogy délben reggeli és ebéd helyett egy extrán édes csokival tömjem. Azért megettem, mert életmentő volt (köszi Szabi), de valójában ilyenkor rajtam csak a normális kaja segít.
Másfél órát vártunk a következő apróságra, akin az első pillanatban láttam, hogy Joanna kiköpött mása. Szóval csak kérni kell.. értem én, és akkor jön kislány is! Eszter is örült, hogy jól haladunk, én próbáltam kitalálni mennyi pici lehet még, de nem tudtam…, egyet mindenképpen éreztem még Johiban, így vártunk tovább. Szerencsére egy lepény is érkezett, így 3 kint volt de 3 bent.

És akkor… vártunk. Vártunk és még vártunk. Johi sokat lihegett, fáradt is volt nagyon,  a picik szopiztak szépen. Én már nem tudtam hogy feküdjek, mit csináljak, tanulhattam volna, mert behoztam a norvég cuccom, de annyira zokni volt az agyam…, hogy feladtam. Jó három óra telt el így. Belefér. Végre, nagy megkönnyebbülésre hetedikként egy koromfekete lányka érkezett és egy lepény. Igazán szép színes csapat állt össze!

Próbáltam kideríteni, lehet-e még pici Johiban, de nem tudtam, amit érzek az az-e. Nem mozgott, az biztos. Viszont a lepények miatt mindenképpen várni kellett, igy hát – mi mást tehettünk volna? – vártunk. Johinak ez azzal járt, hogy fájásai voltak, hiszen a lepény is azzal érkezik. De hiába teltek el hosszú órák, nem történt semmi. Hazaért Szabi és hozott nekem egy szendvicset, ami addigra már életmentőnek bizonyult.

Joanna többször is evett a szülés alatt, nedves konzervet, tápot és ugye a lepényeket is. Ivott is. Szóltam Eszternek, hogy mindenképpen jöjjön még este, mert szeretném ha esetleg ő meg tudná mondani, van-e benne még pici, vagy csak a lepényekre várunk.
Eszter késő este érkezett és amíg bekísértem Joanna megszült egy újabb lepényt. Éjen-éljen, már csak kettő van vissza! Eszter megnézte a piciket, és Joannát is próbálta megvizsgálni, de akkora volt még a hasa, hogy sajnos fogalma nem volt neki sem, hogy lehet-e még bármi a pocakban. Joanna nem volt odáig a vizsgálatért, ami érthető, de lázas nem volt, csak fáradt és mostmár kicsit ideges is. Megegyeztünk Eszterrel, hogy figyelem és szólok, hogy mik a történések. Így is volt. Kezdett a nap nagyon hosszúra nyúlni – reggeltől… de nem fekhettem le, mert nem akartam, hogy esetleg megszületik a lepény és megeszi Johi mire észrevenném, és akkor aggódhatunk, hogy benne van, vagy sem. Nagyon sajnáltam szegényt, mert reggel óta küzdött és nem elég, hogy elsőre hét picit szült, de már legalább rég pihenhetne… ha nem lennének bent a lepények. Nos, nem mondom, hogy üdítő éjszakánk volt, de az egyik lepény fél egy felé, a másik pedig valamivel négy előtt lett meg. Nagyon kimerült volt szegényem, fáradt, a kicsik pedig nyilván folyamatosan szoptak, keresték a helyüket, nyekeregtek. Eléggé vérzett is Johi, így még vártam kicsit a költöztetéssel. Aludni semmiképpen nem mertem volna, meg sok értelme nem is lett volna, hiszen már hajnal volt.

Megcsináltam a boxot, kivettem a szülésre szánt dolgokat, és puha szőrmét tettem bele. Ezt a picik nagyon szeretik, és ha a mama ki is megy mellőlük, akkor kevésbé sírnak. Johinak lehet meleg volt… nem tudom, de ahogy elmúlt a kora reggel elég ideges lett, és folyamatosan el akarta vinni a piciket. Megmértem a hőjét. Lázas volt. Nem nagyon, de épp annyira, hogy nyugtalanítson. Elkezdtem hűteni, de még így is lihegett, később csak feküdt, jól esett neki a hideg, de aludni nem tudott. Ettől lement a hője és a lihegés is elmúlt. Megnyugodtam. Délután felkelt, evett, ivott – addig csak tőlem fogadta el bent a boxban – és használta az alomtálcát is. Viszont éjjelre újra lázas lett, most lázasabb, mint előtte. Aggódtam, mert így is meleg volt. és nagy feladat ilyen hosszú szülés után ellátni a piciket, de mindezt még lázasan… úgy láttam talán fájdalmai is vannak, eléggé vérzett is. Nem tetszett a dolog – így az éjszakát azzal töltöttem hogy óvatosan hűtöttem és megfigyeltem Joannát. A babák szerencsére jól voltak. Reggel igyekeztem gyorsan megcsinálni mindent, mert el kellett mennem a városba egy megbeszélésre, szerencsére Szabi otthon volt, elláttam tudnivalóval, és szóltam Eszternek, hogy mindenképpen nézze meg ma a macskát, mert nem tetszik nekem. Addigra már nem is igazán vér jött belőle, inkább egy zavarosabb váladék.
Érdekes volt úgy részt venni egy üzleti megbeszélésen, hogy két napja nem aludtam, halálosan fáradt voltam, elfelejtettem reggelizni, végigutaztam a várost és brutál éhes voltam. De hát mit tudsz tenni? Mosolyogsz, figyelsz és próbálsz nem eldőlni és közben jó benyomást kelteni és okosnak lenni. …

Egyszerre értünk haza Eszterrel. Johi nagyon nem örült az újabb macerának, Eszter meg annak, hogy nem tudta, amit érez benne az vajon mi. Lehetett bármi…. lepények, méh, kiscica már kicsit rossz állapotban… a csúnya váladék főleg nem tetszett neki, a láz sem. Kapott Johi lázcsillapító szurit meg antibiotikumot és Eszter telefonált Zolinak, az ultrahangos orvosnak, hogy nézze meg este Joannát. Ma pont elmaradt volna az ultrahangos rendelése egyéb munkák miatt, de miattunk bejött a rendelőbe. Köszönet érte!!
Szegény Johi… annyira sajnáltam. Hét pici lógott rajta nonstop, akik full figyelmet és ellátást igényeltek, az elmúlt két napban ő is alig pihent, lázas volt és nem volt jól és még várt rá egy nehéz vizsgálat és az eredmény tudatában bármi. A délután valójában borzalmas volt, mert nagyon ideges lett, ki akart jönni a szobából, de aztán vissza akart menni, el akarta folyton vinni a piciket máshova. Így végül kihoztam az egész boxot a nappaliba, de az sem tetszett neki. Nem is nagyon akart már enni, a picik nyűgösek voltak, sírtak. Mivel nem lehetett Johit lenyugtatni, így elzártam tőle a kicsiket és megetettem őket egy kis kecsketejporból készült tejjel, hogy megnyugodjanak és aludjanak amíg elmegyünk.

(Közben éreztem, hogy kezd borzalmasan fájni a jobb kezem, főleg a hüvelykujjam,  amit már napok óta éreztem, de nem értem rá nagyon tudomást venni róla.  Viszont egyre nehezebb volt használnom a jobb kezem. )

Gondolhatjátok, mindezek után mennyire hiányzott Joannának még a hordozó, az utazás, a borotválás, az ultrahang. De sajnos szükséges volt. Inkább egy ultrahang és stressz, fájdalom még, mint egy halott macska. Nyilván vannak fokozatok, de pl. egy méhgyulladásba akár gyorsan bele is lehet halni, vagy ha van még benne oszlásnak induló kicsi, akár abba is, de a méhét minimum elveszíti akkor. Ilyen prognózisok mellett két nap nem alvással nem vagy túl happy, de csinálni kell, ez is a tenyésztés része. Felelős vagy…
Nagyon le kellett fogni szegényt, utálta az egészet, de hála Istennek nem volt a hasában semmi, ami kórós lett volna, sem lepény, sem magzat, persze szülés utáni trutyi még igen, de az normális is. Valószínűleg elindult egy gyulladásos folyamat, amit időben elkaptunk a gyógyszerrel. Sajnos a szülés után vérző állat nagyon könnyen tud összeszedni valami bacit ahogy tisztogatja magát.

Joanna, ha hiszitek ha nem a vizsgálat után bújt Eszterhez, dorombolt és érdeklődő volt – hihetetlen! A legjobb eredménnyel tértünk haza, aminek nagyon örültünk. Viszont itt volt még az a probléma, hogy már előtte is olyan ideges volt mindentől, hogy nem akart szoptatni, csak elvinni a kicsiket, amit tetézett még az, hogy a picik a leborotvált, fertőtlenítő szagú emlőket nem fogadják el. Így várt még szegény Johira egy alapos mosdatás a fürdőben… mit mondjak, nem évezte, de tűrte… szerencsére a picik békésen aludtak a boxban, jó ötlet volt a kecsketej, lehúztam a cipzárt, és kíváncsian vártam, Johi mit lép. Édesem… olyan zavart volt.. nem mert odamenni hozzájuk, lefeküdt fél méterre és csak nézte őket. Néha kinyújtotta a kis lábát feléjük, majd visszahúzta, majdnem lecsukódott a szeme, de inkább figyelte a kicsiket. Úgy godoltam, hogy mégis egyszerűbb dolgom lesz a szobában éjjel, így visszacuccoltam a kicsiket a szobába, betettem a boxba még egy papírdobozt is oldalára fordítva és kihasználva, hogy Johi teljesen kimerült és talán nem tiltakozik, melléjük fektettem. Azért ez azt jelentette, hogy bár lefeküdt, de nekem végig fognom, simogatnom kellett, hogy egyhelyben maradjon. Így bent hasaltam a boxban, Johinak tetszett a papírdoboz bélés, és szép lassan egyre nyugodtabb lett.

A piciknek nem tetszett viszont a borotvált cici és borzasztó sokat kellett pakolgatnom őket, hogy néhányat szopni kezdjenek belőlük. Más választás nem nagyon volt, mert ha mondjuk három kicsi van, akkor bőven jut neki nem borotvált, nem fertőtlenített emlő, de hétnél… gondolhatjátok… Ekkor már éjfél felé járt az idő, nem mertem otthagyni Joannát egyedül, csak kihajítottam szó szerint Szabi ágyneműjét az ajtón, hogy aludjon ahol tud-akar, de itt biztosan nem, mert itt alvás nem lesz ma sem. Égett a villany – persze letakarva, hogy félhomály legyen, de azért lássak. Jöttek rám a szúnyogok a nyitott ajtón át, de kellett a levegő és a villany is, így hát igyekeztem nem foglalkozni a csípésekkel. Amikor már azt hittem, Johi megnyugodott, egyszer csak felpattan egy kicsivel és kirohant a teraszra. Oda tettem a nagy papírdobozt, amit még szülés miatti B verziónak hoztam be. Abba vitte a kicsit. Korom sötét volt. A kezem addigra borzasztóan fájt. Próbáltam megtalálni a dobozban a kicsit. Nem találtam. Úristen… hol lehet….Közben Johi ment be a következőért… uh… nem is értem utólag, hogy nem kaptam pánik rohamot, de végül megtaláltam a babát, és egyik kezemben tartva, másikkal a hatalmas papírdobozt befelé cincálva próbáltam visszajutni még Johi újabb kirohanása előtt a szobába. Sikerült… gyorsan tettem egy szőrmét a dobozba, és beraktam a kis vöröskét, majd sorban a többieket a másik boxból is. Johi ideges volt. Lihegett. Nyávogott. Nem tudtam rá haragudni, végtelenül sajnáltam, és igyekeztem neki megmutatni, hogy íme, itt a doboz, ahová rejteni akarta a picit, tessék, itt biztosan minden jó lesz. Újabb egy órás fektetés, simogatás, nyugtatás következett… Lecsillapodott, a picik szopiztak szépen, végre jó hűvös levegő jött. Hoztam Johinak a dobozba inni, enni. Elfogadta. Fekve persze. Szépen lenyugodott, elfeküdt, és elaludt.

Nagyon örültem, hogy végre pihen. Én is szerettem volna, de addigra olyan mértéket öltött a fájdalom, hogy kiosontam, és próbáltam fájdalomcsillapítót keresni. Felforgattam fél kézzel a gyógyszeres dobozt. A táskáimat. A fürdőszoba dobozokat… Sehol. Semmi. Hát… rég éreztem magam ennyire elkeseredettnek… Ölni tudtam volna egy fájdalomcsillapítóért. Éhes voltam. Nagyon fáradt a két nap nem alvás és helytállás miatt és most még ez is. A kezem vörös volt, a hüvelykujjam brutál dagadt, a mellette lévő sem hajlott és fájt a csuklóm de tulajdonképpen az egész karom és a vállam is. Esélytelen volt bármit megfogni, mert sikítani tudtam volna, ha bármi az ujjaimhoz ért. Tűrőképességem határán voltam, de nem tudtam mit tenni. Kitaláltam, hogy jegelem, behoztam a jeget, konyharuhát… becsavartam… néztem a plafont. Borzalmas volt, hányingerem lett a fájdalomtól. Még szerencse, hogy Joanna nyugodtan volt a picikkel, néha kellett csak közelebbről megnézni, miért nyávog valamelyik apró kis norvég erdei. Eszter is írt közben, de annyira fájt mindenem, hogy képtelen voltam telefont nyomkodni. Csak vártam, hogy reggel legyen és hozzon nekem valaki valami fájdalomcsillapítót. Hat felé szóltam Szabinak, hogy nem vagyok jól, légyszíves munka előtt hozzon nekem gyógyszert. Sajnos a gyógyszertár csak később nyitott, Szabinak meg muszáj volt dolgozni menni… addigra a fejem is borzalmasan fájt. Nem csoda, három teljes napja voltam talpon, alig ettem és ittam, idegeskedtem egy csomót és még a fájdalom is. Johi édesen aludt a kicsikkel  – itt elrebegtem egy halk köszönömöt az égre tekintve. Legalább ez rendben van. Nyolc felé átmentem a szomszéd nénihez, és kértem tőle gyógyszert. Bármit, csak ártson. Adott valamit, amit még eddig sosem láttam, de pánikszerűen bevettem mindet. Egy idő után hatott valamelyest, de még mindig úgy éreztem szétszakad a kezem és képtelen voltam bármit fogni vele, vagy csinálni. Így pl. elautózni a faluba gyógyszerért is. Mekkora hülyeség már, nem?

Próbáltam fél kézzel ellátni az alap dolgokat, de nagyon nehéz volt, sorra meg kellett állnom, lefeküdnöm. Ráadásul amint melegebb lett, Joanna újból elkezdte elhordani a kicsiket, így valahogy kitakarítottam a nappaliban lévő fa boxot, letakartam, hogy sötét legyen, és áthordtam a kicsiket. Ez végre tetszett neki, bár nyugtalan volt, lihegett, de elfeküdt benne. Én már csak azt vártam, hogy este legyen és jöjjön Szabi az életmentő gyógyszerekkel. Képtelen voltam már bármire. És megjött. Mintha a megváltó érkezett volna el… Algoflex forte és mellé dupla adag Voltaren dolo. Mindenkinek csak ajánlani tudom hasonló szituációban. Egy óra múlva jobban éreztem magam. Johi szépen elvolt a picikkel, nyugalom volt és béke, a többiek meg örültek, hogy végre újra mehetnek a szobába és a teraszra. Szabi segített itthon, aztán kértem, hogy menjünk el az erdőbe a kutyákkal, mert 3 napja nem voltak kint az udvarból, és bármilyen hulla is vagyok nem tudok aludni.

Jót tett a séta, de mire visszaértünk újabb adag gyógyszerre volt szükségem. Ez már eléggé kiütött és kiköltöztem a nappaliba a box mellé, hogy közel legyek Johihoz, és három nap nemalvás után, hajnal felé elaludtam. Két óra múlva hallottam, hogy nyávognak a picik, de minden rendben volt, csak nem találták egyszerre a helyüket a szopizásnál. Így utána még két óra alvás jutott nekem. Isteni volt. A kezem persze iszonyúan fájt, de legalább el tudtam már aludni tőle. Reggel (szép hajnal volt az valójában) az első gondolatom a gyógyszer volt… és még egy darabig az is lesz. Hát.. itt tartunk, ez volt ma. Igyekeztem felvenni a fonalat, és látjátok írni is. Kifejlesztettem a hüvelykujj nélküli gépelést, ami fura, nekem, aki vakon ír két kézzel.
Mindenkitől elnézést kérek, akinek nem válaszoltam, üzenetre, telefonhívásra, levélre… egyszerűen képtelen voltam, de lassan felgöngyölítem az elmaradásokat.

A lényeg, hogy a picik jól vannak, bár nem tudom őket annyit nézegetni meg kivenni, mint máskor, mert nem szeretném, ha erről az ötödik helyről is el kéne költöztetni őket, szóval próbálunk a lehető legnagyobb nyugalmat és csendet biztosítani Johinak – mára amennyire a kiskamasz cicáktól ez itt megy. A felnőttekkel nincs gond, ők nem zavarják Johit, valahogy tudják, hogy történés van.
És ne feledjük, hogy van nekünk egy 63. napos Jennynk, aki valójában bármikor szülhet, tehát ma éjjel már rá is figyelnem kell, hiszen ő végképp nem tehet arról, hogy nehéz napok vannak mögöttünk.

Hát… ilyen – is – ez. Aki tenyésztésre adná a fejét, gondolja át, hogy tud-e ilyen napokat is vállalni, elfogadni, türelemmel, alvás nélkül és odaadással végigcsinálni. Ha nem, inkább bele se kezdjen. Mert van sok szép és könnyű nap, amikor csak a szokásos napi teendők vannak kora reggeltől késő estig, de vannak az extrák, amik feszegetik a határokat és a tűrőképességet.

Remélem örültök a hét csodálatos kis jószágnak, holnap már  igazi fotók is készülnek róluk, és hamarosan megkapják a neveiket is.
Köszönöm a megértésetek és a kedvességetek, és hogy velünk vagytok, drukkoltok nekünk négy-, és kétlábúaknak. Már alig várom, hogy Joanna teljesen rendbejöjjön – meg én is – és az apró kis vörösek itt rohangáljanak körülöttünk a nem vörösekkel együtt.

Ölelésem Nekek, és küldjetek hideget! 🙂

Virág